"Az élet túl nagy dolog ahhoz, hogy komolyan vegyük. Ha mindent tökéletesen akarunk csinálni, abból előbb-utóbb csak görcsös próbálkozás marad. Szorítjuk, szorítjuk a világi dolgokat, amikről azt hisszük, egy cseppnyi aláhullt mennyország, de a végén rá kell jönnünk, mindez felesleg. Akkor görnyedt ujjaink zsibbadva eresztik el mindazt, amihez éveken át úgy ragaszkodtunk. Hogy mi marad utána? Üresség, melyet mindenképpen pótolni akarunk a lehető legminimálisabb idő alatt."
Harry
- Anya! Úgy kezelsz, mint egy óvodást - forgattam a szemeim, és rágyújtottam egy szál cigire.
- Én csak aggódok érted - jött a válasz a vonal végéről, de hangjából nem tükröződött mondata.
- Felesleges - hajtottam le a fejemet, és kifújtam a füstöt. Elegem volt már az emberek aggodalmából, amivel megajándékoztak, és teljesen elnyomtak, mert ezzel egyenesen közölték velem, hogy menthetetlen vagyok, és nincs esélyem a felállásra. Na jó, ez most úgy hangzott, mintha valami súlyos betegség kínozna, és várnám a halálomat. Pedig amiről én beszélek, az csupán az élet, mely lassan, megalapozottan, önváddal férkőzik a tudatodba, kínoz, és végül öl. Az én körforgásom a drog, a pia és a szex.
- Édes kisfiam, láttad már a címlapokat? - tette fel a kérdést vádlón, és kénytelen voltam feleszmélni, amikor majdnem nekimentem egy lámpaoszlopnak.
- Nem, már jó ideje nem olvasok újságot, mert az egyenlő lenne az öngyilkossággal. Nem érdekel, mit pletykálnak! - bizonygattam, inkább magamnak, mint anyának. Jó is lenne, ha egyszer az életben kimondhatnám az igazat! Ha csupán egyszer nem azt kellene mondanom, amit más, tőlem teljesen független emberek hallani akarnak.
- Jaj, te fiú - hallottam halk hangját, és biztos voltam benne, hogy most megcsóválta a fejét.
- Mikor jön a géped? - sóhajtottam, és újabbat szívtam a cigimből.
- Két nap múlva, nehezen, de sikerült jegyet szereznem - hangja céltudatos volt, és sokkal inkább hasonlított valódi személyiségére, mint az előbbi aggodalmas.
- Várlak! - mondtam. Mondtam, és nem igazán éreztem. - És jut eszembe... Mi van a perrel? - húztam az időt kimondása közben, és igyekeztem hitelesen előadni, hogy ez csak úgy, véletlen jutott az eszembe.
- Szerencséd van, hogy én vagyok az anyád! Elintéztem, de ez volt az utolsó húzásod! Még egy ilyen finnyás visszautasítás, vagy kínos ok keresgélés, és akkora pert varrnak a nyakadba, hogy életed végéig fizetheted!
- Kösz, szeretlek! - mosolyodtam el, és megtorpantam.
- Még jó...
- Most le kell tennem! Szia! - köszöntem el, és egy nagy sóhaj keretében megszakítottam a vonalat, mielőtt bármiféle válasz érkezhetett volna. Felnéztem a klub helység harsányan villogó táblájára. Mindenki azt hiszi, színésznek lenni móka és kacagás, és úgy zsebelhetek be milliókat, hogy a kisujjam botját sem mozdítom. Na, persze. Nem elég a kemény munka, de a protokollpartik végleg a sárba tiporják az érdeklődési köröm kialakulásának esélyét is. Elhajítottam a parázsló csikket a város szennyébe, megigazítottam öltönyömet, és beléptem a helységbe. Körülnézve csupa idegen, részeg embert láttam, akik játszották az agyukat, hogy megnyerjék egy-egy befektető tetszését. Az alkohol szaga terjengett a levegőben, mindenki kezében volt valami színes koktél, vagy erős szesz, ami a jó hangulat alapját jelentette. A bárpulthoz léptem, és rendeltem egy whiskyt, remélve, ez majd bepótolja a többiekhez mért lemaradásomat a részegség skáláján.
- Á, itt van a mi gyöngyszemünk, Harold! - veregetett hátba Hollywood legsikeresebb rendezője. A megszólítástól a falra tudtam volna mászni, mégis összekapartam egy halvány, és igencsak erőltetett mosolyt.
- Jó estét! - biccentettem.- Remek a parti. - Első számú szabály: dicsérd a csillagos égig.
- Köszönöm! - ült elégedett vigyor az arcára. - A sajtó is zabálja. Címlap gyanús- bólintott a hatás fokozása kedvéért.
- A gazdag pojácák a beteg gyermekek segítéséért itták a le magukat a sárgaföldig - képzeltem el a szalagcímet.
- Mit mondtál? - kérdezte, majd unottan rám pillantott.
- Semmit - ráztam meg a fejemet.
- Egyébként a lányok nagyon feléd kacsingatnak. Ismerkedj nyugodtan! - húzogatta szemöldökeit, és otthagyott. Nehézkesen felálltam, és a sarokban ülő hölgyek felé vettem az irányt.
- Valaki jön táncolni? - kiáltottam, de az egyre erősödő, dallamtalan diszkózene elnyomta rekedtes hangom, így csak suttogásnak hatott. Persze erre mindegyikük felállt, és engem is a táncparkett felé húztak. Próbáltam kikapcsolni az agyamat, és nem gondolkodni. Próbáltam élvezni a helyzetet. Mégis ösztönösen borzongtam meg, és ijedten téptem ki magamat az engem bálványozó lányok közül, akiknek egyértelmű volt céljuk.
Ismét a bárpult, minden gond elől a bárpult a menekvés. Még egy pohár whiskyt lehajtottam, már nem érdekelt az égető fájdalom sem, amikor tüzes nyelvével torkomat kóstolgatta. Távozni készültem, szó nélkül, figyelmen kívül hagyva, rövid látogatásom mekkora port kavart a látszólag csendes vízben. Amint kiértem az utcára, hirtelen megcsapott a hűvös, kora esti levegő, mely érkezéskor nem érződött ennyire élesen. Olyan érzetet keltett bennem, mintha két erős pofon csattant volna az arcomon, hogy észhez térítsen. Körülnéztem a nyugodt utcán, majd előhalásztam a telefonomat, és az órára néztem. Mindössze tíz perc, ennyit bírtam ki abban az átkozott luxus putriban. Ebből már nem volt kiszállás, vagy hódoltál, vagy haltál, de Los Angeles bukott angyalai sosem aludtak. Tisztában voltam vele, hogy valószínűleg így kell leélnem az életemet. Ez a nyár sem fog már semmi változást hozni...
***
"Minden
tettünket egy-egy angyal figyeli. Míg mi bent, a kandalló meleg fénye
mellett azt hisszük, kizártuk a falon lógó kulcscsomóval a sötétséget, addig ők folyamatos, kemény
harcot vívnak a pokol összes ártó szellemével, melyek csak az alkalomra
várnak, hogy megkörnyékezzenek minket."
Dominica
- Ááá! Ezt nem hiszem el! - ugráltam örömömben, és egy cuppanós puszit nyomtam a bátyám arcára.
- Nyugodtan elhiheted, csak ne csókolgass, mert itthon hagylak! - törölte meg mosolyogva a bőrét.
- Nem! Már nem tudsz levakarni magadról! - vigyorogva, szinte babonázottan néztem a kezemben tartott, Amerikába szóló repülőjegyet, mely egy két nap múlva induló járatra szólt. Rögtön elővettem a telefonomat, és hírt adtam a legjobb barátnőmnek, Amandának is az utazásról.
- Lányok - forgatta mellettem a szemeit Alex.
- Te inkább hallgass! - nyújtottam ki a nyelvemet rá, és felálltam, majd a szobámba igyekeztem. Levettem a szekrényem tetejéről a nagy utazó bőröndömet. Hoznom kellett egy vizes rongyot, amivel át töröltem, mert a por erősen megtámadta az öreg szövetet. Rég nem mozdultam ki otthonról, de most ez az Amerikai utazás hatalmas lehetőségnek ígérkezett. Mikor végeztem a táska takarításával, kinyitottam a szekrényem ajtaját, és leültem pontosan vele szemben az ágyamra, és a színes ruharengeteget méregettem. Számtalan póló, különböző színű farmerek, lenge, vékony nyári ruhák vártak a sorukra, hogy kiemeljem őket a tömegből, hisz ruháim nagy részét nem is használtam. Én az a tipikus sportos lány voltam, az a szakadt nadrágban és bő pulcsiban járó, aki pont az egyszerűségével szeretett volna kitűnni a többiek közül. A CD lejátszómhoz léptem, és megnyomtam a 'play' gombot, majd hangos éneklés közepette elkezdtem bepakolni. Az elmémbe, akaratomon kívül is bekúsztak a kósza, bolondos gondolatok a nyárról. Szinte éreztem minden egyes elkövetkezendő pillanatot, a selymes homokot a talpam alatt, hallottam a tenger morajlásának zenéjét, saját hangomat, amint felkiáltok egy-egy nevezetesség láttán, elképzeltem, amint betelik a fényképezőgépem memóriája, és még egy nyári szerelem gondolatával is eljátszadoztam. Innentől semmi sem bizonyult lehetetlennek, hisz fantáziám még a csillagos égnél is tovább merészkedett, nem félve az eséstől. Ezzel a pillanattal elindult valami új az életemben. Azt hiszem, erre mondták mindig is a szüleim, hogy túlságosan ábrándos vagyok.
A szemeimet végigfuttattam az íróasztalom feletti tükrön, és elmosolyodtam a képek láttán. A barátaim, az osztálytársaim, és a színes 'Vakáció!' felirat. Ha minden jól megy, újabb képekkel bővíthetem majd a repertoárom.
- Vacsora! - kiáltott fel anya az emeletre. Gyors léptekkel igyekeztem lefelé, nem törődve a még mindig üvöltő zenével.- Még mindig az iskolai egyenruhádban vagy? - kérdezte szemrehányóan, de hangjából még így is annyi kedvesség, annyi szeretet áradt, hogy nem tudtam komolyan venni.
- Megfeledkeztem róla - vontam meg a vállamat mosolyogva, majd nagy léptekkel a konyhába szökdécseltem, és vártam, hogy a fiúk is megérkezzenek. Ez volt a kedvenc részem a napból, amikor együtt ettünk. És nem csak azért, mert szeretem a hasamat, hanem azért a közegért, ami körülvett. Azokért az apró kis vitákért, amik ilyenkor kialakultak, s melyeken a végén hatalmasakat nevettünk. Azokért a kósza, elejtett, őszinte mondatokért, amiből megtudtuk, mi történt a másikkal aznap, és azokért a bohém panaszáradatokért, amikor kiparodizáltuk a tanárokat, és főnököket, mert az adott helyzet már annyira rosszul esett, hogy azon csak nevetni lehetett. Imádtam ezt a harmóniát, mely alig néhány családban állt fent a mai világban, hisz oly sok a válás, veszekedés, gond...De mi mások voltunk, és ezért nem győztem elégszer hálát adni esténként, mikor ujjaimat imára fontam. Egyszerűen szerettük egymást, és az égiek támogattak minket, hogy a megfelelő úton maradjunk.
Mégis éreztem, hogy ez a nyár más lesz, hogy azért, amit Isten tartogat nekem, érdemes feladni egy időre ezt a családi idillt, mert a változás pozitív lesz.
- Nem! Már nem tudsz levakarni magadról! - vigyorogva, szinte babonázottan néztem a kezemben tartott, Amerikába szóló repülőjegyet, mely egy két nap múlva induló járatra szólt. Rögtön elővettem a telefonomat, és hírt adtam a legjobb barátnőmnek, Amandának is az utazásról.
- Lányok - forgatta mellettem a szemeit Alex.
- Te inkább hallgass! - nyújtottam ki a nyelvemet rá, és felálltam, majd a szobámba igyekeztem. Levettem a szekrényem tetejéről a nagy utazó bőröndömet. Hoznom kellett egy vizes rongyot, amivel át töröltem, mert a por erősen megtámadta az öreg szövetet. Rég nem mozdultam ki otthonról, de most ez az Amerikai utazás hatalmas lehetőségnek ígérkezett. Mikor végeztem a táska takarításával, kinyitottam a szekrényem ajtaját, és leültem pontosan vele szemben az ágyamra, és a színes ruharengeteget méregettem. Számtalan póló, különböző színű farmerek, lenge, vékony nyári ruhák vártak a sorukra, hogy kiemeljem őket a tömegből, hisz ruháim nagy részét nem is használtam. Én az a tipikus sportos lány voltam, az a szakadt nadrágban és bő pulcsiban járó, aki pont az egyszerűségével szeretett volna kitűnni a többiek közül. A CD lejátszómhoz léptem, és megnyomtam a 'play' gombot, majd hangos éneklés közepette elkezdtem bepakolni. Az elmémbe, akaratomon kívül is bekúsztak a kósza, bolondos gondolatok a nyárról. Szinte éreztem minden egyes elkövetkezendő pillanatot, a selymes homokot a talpam alatt, hallottam a tenger morajlásának zenéjét, saját hangomat, amint felkiáltok egy-egy nevezetesség láttán, elképzeltem, amint betelik a fényképezőgépem memóriája, és még egy nyári szerelem gondolatával is eljátszadoztam. Innentől semmi sem bizonyult lehetetlennek, hisz fantáziám még a csillagos égnél is tovább merészkedett, nem félve az eséstől. Ezzel a pillanattal elindult valami új az életemben. Azt hiszem, erre mondták mindig is a szüleim, hogy túlságosan ábrándos vagyok.
A szemeimet végigfuttattam az íróasztalom feletti tükrön, és elmosolyodtam a képek láttán. A barátaim, az osztálytársaim, és a színes 'Vakáció!' felirat. Ha minden jól megy, újabb képekkel bővíthetem majd a repertoárom.
- Vacsora! - kiáltott fel anya az emeletre. Gyors léptekkel igyekeztem lefelé, nem törődve a még mindig üvöltő zenével.- Még mindig az iskolai egyenruhádban vagy? - kérdezte szemrehányóan, de hangjából még így is annyi kedvesség, annyi szeretet áradt, hogy nem tudtam komolyan venni.
- Megfeledkeztem róla - vontam meg a vállamat mosolyogva, majd nagy léptekkel a konyhába szökdécseltem, és vártam, hogy a fiúk is megérkezzenek. Ez volt a kedvenc részem a napból, amikor együtt ettünk. És nem csak azért, mert szeretem a hasamat, hanem azért a közegért, ami körülvett. Azokért az apró kis vitákért, amik ilyenkor kialakultak, s melyeken a végén hatalmasakat nevettünk. Azokért a kósza, elejtett, őszinte mondatokért, amiből megtudtuk, mi történt a másikkal aznap, és azokért a bohém panaszáradatokért, amikor kiparodizáltuk a tanárokat, és főnököket, mert az adott helyzet már annyira rosszul esett, hogy azon csak nevetni lehetett. Imádtam ezt a harmóniát, mely alig néhány családban állt fent a mai világban, hisz oly sok a válás, veszekedés, gond...De mi mások voltunk, és ezért nem győztem elégszer hálát adni esténként, mikor ujjaimat imára fontam. Egyszerűen szerettük egymást, és az égiek támogattak minket, hogy a megfelelő úton maradjunk.
Mégis éreztem, hogy ez a nyár más lesz, hogy azért, amit Isten tartogat nekem, érdemes feladni egy időre ezt a családi idillt, mert a változás pozitív lesz.
Ez nagyon jónak ígérkezik....Folytasd,gyerünk!:)
VálaszTörlés