2. fejezet - Az utazás

"Belegondoltatok már, hogy milyen gyorsan telik az idő? Éreztétek már azt furcsa bizsergést a mellkasotokban, hogy tükörbe néztek,és egy felnőtt képe néz vissza rátok? Hogy kisgyermek énetek ott áll mellettetek, és figyeli minden mozdulatotokat?És hallgattátok már az óra gyors, kapkodó kattogását, mely kántálja, mennyi időt vesztegettél el? A legrosszabb az egészben, hogy az élet nem egy romantikus film, ahol a boldog pillanatok lassításban múlnak, a rossz érzéseket pedig áttekered. Ezen a földön semmi sem állandó. Egyik még percben nevetsz, és mire észbe kapsz, szembesítenek vele, hogy meg fogsz halni."

Dominica

Még sötét volt, mikor az ébresztő óra erős, kegyetlen kezeivel kirángatott álmaimból. Június közepéhez képest igen hideg volt, az égen szürke felhők húzódtak, de kedvemet ezen a napon semmi sem tudta elvenni. Legalábbis én így hittem..

- Ha odaértetek, azonnal telefonáljatok! Rendben? Alex! Nagyon vigyázz a húgodra! Tudod, milyen felelőtlen! Jaj, drágáim, úgy féltelek titeket! De most már menjetek, mert lekésitek a gépet. Érezzétek jól magatokat, és minden nap hívjatok! - hallgattuk végig anya monológját legalább ezredszerre. - Csomagoltam szendvicseket a hátizsákotokba! Egyetek, nehogy elfogyjatok nekem..

- Anya! Elég lesz! - mutatott az órára a bátyám.

- Rendben, csak... - tette fel jelzésként a mutató ujját.

- Nincs csak! - ölelte meg Alex anyut. - Nem lesz semmi baj! - majd egy cuppanós puszival lezárta a mondatot. Én is követtem a példáját, majd beszálltunk a kocsiba, apa pedig felbőgette a motort, nehogy a szomszédok többet aludjanak nálunk. Álmosan pislogva bámultam ki a kissé koszos ablakon, és egészen a reptérig csupán mellkasom emelkedett fel, és le, egyhangúan, de egyébként nem mozdultam. Amikor megérkeztünk, eljátszottuk apával ugyanazt, mint negyed órával azelőtt anyával. Hiába is, féltenek..

- Végre! - sóhajtott fel reményteljesen Alex, mikor becsekkoltunk. - Kicsit túl pörgik a dolgot!

- Ez a feladatuk! - nevettem fel, ezzel elnyomva egy kitörni készülő ásítást. - Amúgy hova is szól a jegyünk? - kezdtem el kotorászni a táskámban.

- Ezeket keresed? - mutatta fel a két papírdarabot Alex.

- Pontosan! - bólintottam, és kikaptam a kezéből. - Na ne! Első osztály? Mióta megy nekünk ilyen jól? - ámultam el, és nem hittem a szememnek. Ekkor a hangosbemondóban egy unott, gépies női hang közölte, hogy megkezdhetjük a beszállást.

- Tudod, bármennyire is az agyamra mész, azért szeretlek, és a legjobbat akarom neked! - kócolta össze a hajamat a bátyám. Gyanúsan méregetve néztem rá, mire elmosolyodott. - Amúgy meg a Los Angelesi gyülekezet küldte a jegyeket ajándékba.
- Tényleg... A szállásunk is ők intézik? - kérdeztem kerek szemekkel.
- Igen, egy hónap Los Angelesben, egy hónap New Yorkban - vonta meg a vállát, mintha mi sem lenne természetesebb.
- New York? Miért én tudok meg mindent legutoljára? - mérgelődtem, majd fáradtam huppantam le a helyemre, és kicsit körülpillantottam. A mellettünk lévő kettes ülésen egy középkorú nő foglalt helyet, egyedül, szemei telefonja képernyőjéhez tapadtak. Azon kaptam magam, hogy az ismeretlen nőt bámulom, nem tudom miért. Hosszú, festett szőke haja ki volt vasalva, és elegáns, barna kosztümöt viselt, magassarkú cipővel. A cuccai egytől-egyig a legnagyobb márkákat képviselték. Fekete napszemüvegét bal kezében szorongatta, míg a jobbal folyamatosan a készüléken pötyögött. Valahonnan ismerős volt. Mintha már láttam volna, egy újságban vagy plakáton, arcvonásai igen jellegzetesek és összetéveszthetetlenek voltak. Tipikus negyvenes nő, aki nem akart többnek kinézni huszonötnél.

- Aúú! - szisszentem fel, amikor Alex oldalba bökött könyökével, jelezve, hogy inkább a szürke felhőlepel alatt húzódó, napfelkelte utáni színkavalkádot nézzem  az égen, mint az utasokat. Én tényleg megpróbáltam a tájra koncentrálni, de valahogy a minket körülvevő pucc jobban izgatta a fantáziámat. Végül úgy döntöttem, hogy miután a gép felemelkedik, alszom egyet.

- Kedves utasok! Kérjük kapcsolják be biztonsági öveiket! - ébredtem fel később a pilóta hangjára, nagy nyomással a hasamban. Még csukott szemmel elkezdtem az övvel babrálni, összeráncolt szemöldökkel. Létezik, hogy ilyen gyorsan odaértünk?

Rémült morajlás futott végig az utasok tömegén, mire rájöttem, a pilóta még mindig beszél, ám én valahol elvesztem a valóság és az álom határán.

- Húgi! - rázta meg a vállamat a bátyám, mire unottan ránéztem. Csak ekkor tudatosult bennem, mi is történik most velünk. Az emberek már csak színes pontocskákként tükröződtek szemeimben. Szófoszlányokat, mondatrészeket hallottam ki a veszekedésbe és ordítozásba átcsapó beszélgetésekből. Tisztán látható, érezhető volt, amint egyenes pályánkról letérve lefelé vesszük az irányt.

Az ég és a föld összecsapott, a mező mágnesként vonzotta a vasmadarat. Riadt sikolyok, elejtett káromkodások, a halál előszele, és a kétségbeesés szinte tapintható jelenléte övezte ezt a néhány másodpercet. Én csak csendben  ültem a helyemen, és vártam a sors akaratát, egy halk kis imát dúdolva. Csupán egyetlen dolgot tettem, de az minden félelmemet elűzte: megfogtam a bátyám kezét. Hatalmas csattanás szakította meg a békés természet harmóniáját, tűz csóvák ágaskodtak az ég felé. Szemhéjaim vasfüggönyként csukódtak le, de még lezárulásuk előtt egyetlen, gyönyörű, fényes csodát pillantottam meg. Az őrangyalom. Valóság volt-e, vagy nem? Fogalmam sem volt, de ha álom, akkor a lehető legédesebb. Eljött értem, tudtam, hogy ő hozzám tartozik. Megcsóválta fejét, aranytincsei szálltak a szélben. Mindig is tudtam, hogy az angyalok szőkék.. Magam sem tudom, mire alapoztam, de most tanúságot nyertem.

Majd végül teljesen átadtam magamat a fejemben szétáradó zsibbadtságnak. A kezemet forróság öntötte el, szívemig ható meleg. Jól esett a perszelő nedű, mely ujjaimat elöntötte. Ismét megpróbáltam kinyitni a szemeimet, de csak vörösséget láttam. Fel sem fogtam a vér és a tűz együttes, pusztító erejét...

***

"Ha könyvet írnék, valószínűleg a "Hogyan basszuk el az életünket?" címmel jeleskedhetne. Csak kár, hogy az első cenzúrán megbukna. Pedig nagy tanulsággal szolgálhatna másoknak. De nem! Ahhoz túlságosan sokat adunk a látszatra."

Harry

Kiszálltam a sötétített üvegű fekete limuzin védőpajzsa mögül. Több száz sikítozó rajongó vett körül, mindegyik tollat, papírt és fényképezőgépet szorongatott. Bár ez nem tartozott életem utóbbi három évének meglepő jelenségei közé. Amint a lábam a földre ért, mindenki egyszerre ordított fel, mintha valami újdonságot látnának, pedig szinte minden címlapról és hirdetőtábláról én mosolyogtam vissza. Gyorsan körbeintettem, és ezzel mindenki üdvözlését letudtam. A vérvörös szőnyegen elnyúzott képpel kezdtem el befelé vonulni, mit sem törődve az orrom alá dugott mikrofonokkal. Végül a bejárat előtt kénytelen voltam megtorpanni, és néhány kattintás erejéig pózolni, ezt követelte tőlem minden szabály, minden megbeszélés.
Miközben elővettem legszebb álarcomat hatalmas gyűjteményem tárházából, furcsállva pillantottam végig a fotósokon. Nyugtalanság, vagy talán izgalom érződött az egész képmutató társaságon, amit tudtam, hogy nem az én filmbemutatómnak kell betudni. De ez már csak így működött, jött egy nagy hír, és az előző szerencsétlen alanyt pillanatok alatt eldobták, mert a következő szám megjelentetéséhez éppen nem volt rá szükség. Mire mindebbe belegondoltam, már alig néhány vaku villogott elszórtan. A zsebemben rezegni kezdett a telefonom. Mi van itt ma? Mivel a sajtó nem nagyon volt már vevő rám, megengedtem magamnak azt a bunkóságot, hogy a mozi előcsarnokába lépve felvegyem a készüléket.
- Harry Styles - közöltem tárgyilagosan, és kirázott a hideg, mikor meghallottam, hogy a kórházból hívnak, hogy menjek be. - Elnézést, de most kezdődik a bemutatóm, és nem áll módomban befáradni! - grimaszoltam.
- De uram! - hallottam még a nővérke, vagy nem tudom én milyen pozícióban álló nő kétségbeesett hangját, majd leraktam, és fáradtan megdörzsöltem az arcomat. Mégis mi dolgom lenne nekem bent?
Pár perccel később ismét csörögni kezdett a készülék.
- Harry Styles - vettem fel ismét, bár sejtettem, hogy a magántelefonszám kifejezés ismét ugyanazt takarja.

- Most hozták be az édesanyját! - mondta ezúttal határozottabb hangon a nő, és hanglejtésével sikerült kétségbe ejtenie. Nagyot sóhajtottam, minden egyes lélegzetvételemet felerősítették a filmszínház erős oszlopai. - Siessen! - és ezúttal ő vágta le a kagylót.
Az égi mester életem szálainak húzgálásába kezdett. Bábként mozdultam az ajtó felé, és rontottam ki a két üvegszárnyon, rongybabaként vergődtem át az engem ünneplő lányok között, és egy lelkileg teljesen kisemmizett emberként mozdultak lábaim futásra.