3. fejezet - Fájdalom

"Mindig fel akarunk nőni, gyorsítani az idő múlásán és előretekerni az órát. Aztán eljön a nap, amikor bármit megadnánk azért, hogy egy percig is gyerekek lehessünk."

Harry

A drága mobil kicsúszott kezeim közül, amint a sötét teremben felgyúltak a pislákoló fények. Hangosat csattant, majd végleg elhallgatott, darabokra törve. Nem foglalkoztam vele, csak csendesen követtem a nővért. Megállt egy ágy mellett, én pedig remegve húztam le a fehér lepedőt róla, mely el akarta rejteni őt a világ elől.
Hitetlenül, megigézve néztem a karcolásokkal teli arcot, mely még így is gyönyörű volt. Nem hittem el, hogy vége. Vége? De hát minek? Ennek az életnek becézett végeláthatatlan kavalkádnak, mely még akkor is forgat egyet a szívedbe szúrt késen, mikor éppen nevetsz.
Hosszú, kihűlt ujjaim tétován megérintették a mozdulatlan testet. A hullaház szaga hányingerre késztetett, a körülöttem lévő letakart testek mozdulatlansága megijesztett, a nagy zömök fehér falak baljós bezártságérzetet keltettek bennem, a tudat pedig, hogy miért is vagyok itt, néhány forró könnycseppet indított útjára arcomon. Végtelen nagy tehetetlenséget éreztem, tudtam, bármit teszek, akármennyi pénzem van, lehetetlen visszafordítanom az eseményeket, és emberi mivoltom kevés ahhoz, hogy visszahozzam őt az életbe. A nyomasztóan befészkelődő csendet fel-feltörő zokogásom törte meg, mely rohamosan jött rám, és egyre hosszabb ideig maradt. Lehajtottam fejemet, a padlót bámultam, mégsem voltam hajlandó elmozdulni onnan. Hajam sötétbarna fürtjei vizesen tapadtak verejtékező homlokomra.
Az eszem még mindig képtelen volt felfogni, mi is történt valójában. Hogy mit jelent a mozdulatlan mellkas, az örökre lezárult szemhéjak, és az alvadt vércsík a nyakán. Amíg élt, annyira természetesnek vettem a jelenlétét, hogy mindent megtesz értem, vagy épp helyettem. Annyira hidegen viselkedtem vele, mióta belekerültem a filmipar süllyesztőjébe, hogy elfelejtettem szeretni. Milyen kegyetlenül hangzik, nem? Pedig ezek csak puszta tények. Mint ahogy az is az, hogy az érzelmeket a legnagyobb veszteségek tudják csak előcsalni, mert akkor jössz csak rá, milyen érték is volt a kezedben. Persze ez a pénzre nem igaz. Az nem érték, az az ember legnagyobb ellensége. Életünk legnagyobb domináns eleme. Hiszen mit kezdek most a vagyonommal?
Mindegy, hogy gazdag vagy-e, esetleg szegény. Úgyis ugyanabba a piszkos földbe rakják ernyedt tested életed végén, és a sírkő ugyanúgy fog eltakarni.
Ismét felemeltem tekintetemet, abban reménykedve, hogy a test már nem lesz ott. Hogy közlik, ez csak egy rossz tréfa, amivel ráakartak ébreszteni, mennyire hülye vagyok. De nem változott semmi, csupán az ajtó csapódott be, én pedig összeborzongtam. Tudtam a hang azt jelzi, kővé vált szívem eltört, s darabjai közé bezárták a bűntudatot.

***

"Milyen gyatrák az emberi érzékek... Életünk bizonyos részeiből nem érzékelünk mást, csak egy tompa puffanást, elhaló sikolyt, vagy egy perzselőn legördülő könnycseppet. A kétségbeesés legtisztább jeleit."

Dominica

Görcsösen markoltam bele a takaróm szélébe, kezeimmel kerestem valamit. A forróságot, a megnyugvást...a bátyámat. Az injekciós tű a bőrömbe fúródott, élesen felszisszentem, de szemeimet még mindig nem nyitottam ki. Emlékeim lassanként visszatértek, rémlett a vörösség tűz és vér formájában megtestesülve és a hatalmas hangzavarból lett hangtalan várakozás a halálra vagy túlélésre. Most mégsem akartam még szembenézni a valósággal, az engem elborító kötésekkel, melyek valószínűleg Alexet is ellepik. Az erős vegyszer és gyógyszerszag kínozta orromat. Végül rászántam magamat, és kinyitottam a szememet. Meglepetten tapasztaltam, hogy hárman vagyunk betegek a kórteremben, de a bátyám nincs köztük, amin kicsit elszomorodtam. Elhatároztam, hogy amint a tőlem három lépésre álló orvos kimegy, és meg tudok szabadulni a belőlem kiálló csövektől, elhagyom a szobát, és megkeresem.
- Á, kisasszony, felébredt? - lépett hozzám a középkorú, szemüveges doktor, szívélyesen mosolyogva.
- Amint látja - bólintottam, és próbáltam viszonozni gesztusát, de nekem nem ment olyan jól, csak egy ijesztő vicsorra futotta.
- Tudja mi történt? - tette fel a következő kérdést, gondolom azért, hogy megállapítsa, nincs-e amnéziám. Amennyire én éreztem, csúnyán beütöttem a fejemet, mert hasogató fájdalom nyilallt bele, és igencsak nehéznek éreztem.
- Igen, repülőbalesetünk volt - mondtam, és megpróbáltam felülni, de a heves mozdulattól elszédültem, és visszaestem.
- Nyugalom. Pár hétig nyugodtabb lennék, ha bent tarthatnánk megfigyelésre, eléggé beverte a fejét, de azon kívül megúszta zúzódásokkal - magyarázta.
- Nem, pár hét az túl sok. Tudja a bátyámmal nyaralni jöttünk - érveltem, és nem akartam hagyni, hogy ilyen csúnyán elrontsák a vakációnkat. Történt ami történt, épp elég sokkhatást váltott ki belőlem, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy még sok rémálmomban vissza fog térni, de ettől függetlenül felejteni akartam.
- A bátyjával? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Igen, Alex Lambrick.
- Attól tartok - lapozgatott a kezében tartott lapok között.
- Ne ijesztgessen már, inkább mondja meg melyik kórteremben fekszik! - nevettem el magam kínosan.
- Kisasszony! - ettől a szótól felállt a hátamon a szőr. Elvégre nem a brit uralkodó családból pottyantam ide. - Nem beszélhet a bátyjával.
- Mégis miért nem? Micsoda őrült szabályaik vannak maguknak? - akadtam ki, gesztikuláció lehetőségének hiányában erősen hangsúlyozva.
- Megbocsát egy pillanatra? - kérdezte, majd kicsit arrébb húzta a mellette álló, őszülő férfit, akit eddig észre sem vettem. - Egy ilyen sokkhatás után nem hiszem, hogy szerencsés lenne vele közölni - suttogta a másiknak, de még így is tisztán hallottam.
- Ellenben ha hitegetjük, még nagyobb lelki kárt okozunk benne - vitatkozott vele az ősz, miközben engem méregetett. Még pusmogtak valamit, amit nem értettem, aztán visszafordultak hozzám.
- Úgy döntöttünk társammal, hogy joga van megtudni az igazat - folytatta az orvos.
- Helyes - jelentettem ki magabiztosan.
- A bátyja meghalt - hajtotta le a fejét, és most biztos voltam benne, hogy a fülem károsult a baleset során.
- Tessék? - kérdeztem halkan.
- A bátyja meghalt - ismételte meg a lehetetlen mondatot. Kezeimet olyan erővel kaptam a szám elé, hogy kiszakadt jobb karomból az infúzió.
- Az nem lehet! - ráztam a fejemet, miközben könnyeim elöntötték arcomat. Felálltam, és a szédüléssel mit sem törődve, mezítláb indultam el.
- Várjon! Nem állhat fel! - kiabálta az orvos reszelős hangján.
A hideg kő kellemetlenül hűtötte meleg lábaimat, a folyosó forgott előttem. Megtaláltam a következő kórterem ajtaját, és nagy hévvel kitártam, de hiába kerestem az ismerős arcot. Nem adtam fel, mentem tovább konokul, a gyomrom liftezett, borzongás futott át minden porcikámon.
- Neeem! - roskadtam össze, mikor a következő szobaajtó is feltárta a benne lakókat. A zokogás eddig még nem ismert formája tört rám, rettegéssel vegyítve, mindenem remegett. Csak feküdtem a küszöbön, nem törődve a rám szegeződő pillantásokkal, fuldokolva a sós könnycseppektől. Valami erősen a földnek szegezett, vézna karjaim fájtak a szorításnál, de ez semmi volt ahhoz képest, ami a lelkemben honolt. Egy pillanat, mindössze ennyi kellett ahhoz, hogy arcomról eltűnjön a boldogság minden apró jele, és helyébe üljön a végtelen gyász. - Csak akkor hiszem, ha látom! - tomboltam, kapálóztam. Karjaimat erőszakosan felemeltem, eltaszítva minden segítséget, és kezeimet a füleimre tapasztottam, kizárva a külvilágot. - Nem, nem, nem! - kántáltam magamban a három betűs szócskát, amíg belém nyomták a nyugtatót. Szerintem ők maguk sem hitték, hogy hatni fog.
Könnyeim eláztatták már a ruhámat is, apró pontocskákat hagyva maguk után jelzésül. Fejem nagyot koppant az ajtófélfában, mikor ügyetlenül fel akartam tápászkodni. Az idegességtől eleredt az orrom vére, zubogott a fehér kórházi pizsamára, melyet rám adtak eszméletlenségemben. Ismét az az átkozottan izzó szín, melyet úgy gyűlöltem, mely megkeserítette eddig szinte tökéletes életemet. Eszembe jutott a melegség, mely elöntötte a kezemet a repülőn, mely valójában nem is az én vérem volt, hanem egy másik ember végzete, s mely ugyanúgy tapadt a kezemhez, mint ez most. Zsebkendők, fehér megmentők, a feladás lobogói, melyek mindenfelől érkeztek az arcomhoz, különböző kezek nyújtották, amiket nem tudtam emberekhez kötni. A vér meg csak dőlt, és én ismét a földön hevertem. A küszöb nyomta derekamat, de nem törődtem vele. Valami felemelt.

- Alex!- ziháltam, és megláttam arcát, mely örökre szívembe égette magát. Felé nyúltam koszos kezeimmel, de amint megérinthettem volna, köddé vált. Végleg itt hagyott. Már nem is tudtam, hogy ordítok-e még, vagy nem, torzult minden ami körül vett, nem fogtam fel, mennyien állnak körül. Ismét felemelkedtem, valószínűleg hordágyra fektettek. Tiltakoztam, leestem, úgy éreztem, csupán egy rongybaba vagyok. A vérem hígító könnycseppek alábbhagytak, nem találtam őket méltónak fájdalmam kifejezésére, ahhoz túl keveset értek, hogy hűen tükrözni tudják érzéseim. Megálltam, szédelegve, de saját lábamon, és elhallgattam, csupán a fejem zúgása adott egy monoton ütemet. Majd utoljára rogytam össze, saját vörös lenyomatomba vésve alakomat. Alex, ugye mehetek utánad?