4. fejezet - A sors keze

"Az emberi gyávaság az, mikor a borotvapengét sem mered a csuklódon végighúzni; azt várod, hogy más öljön meg. Fohászkodsz és vágyakozol a kegyelemdöfés után."

Dominica

Az emberek csodálkoznak, hogy mindenki beleüti az orrát az ő tulajdonukban álló életbe. De ha egyszer a sajátodhoz van a legkevesebb jogosultságod, döntőszavad, akkor kénytelen vagy a máséval foglalatoskodni. Az enyémet is mások bírálják el. Megkérdezték valaha is, hogy én mit gondolok erről az egészről? Nem kértem a születésem, nem kértem az újraélesztésem. Mégis itt vagyok...

Ismét az a rémes ébredés, a sajgó végtagok, és a lelki lesújtottság. Csak épp nem ugyanabban a kórteremben. Most teljesen egyedül voltam, csupán a szívverésemet jelző monitor idegesítő csipogását hallottam. Az orromba vattadarab volt dugva, amit egy gyors lendülettel ki is húztam. A végén még mindig friss vér csillogott, csupán ebből állapítottam meg nagyjából, mennyi idő telhetett el kirohanásom óta.

Kopogtak, de nem szóltam. Az emberek vannak annyira értelmesek, vagy inkább rámenősek, hogy ha igazán fontos, akkor úgy is bejönnek.

- Felébredtél? - jött be egy nő, aki véleményem szerint nem volt orvos, legalábbis fekete ruhájából nem ez jött le. Aranyszőke haja furcsa kontrasztot keltett a sötét ruházatával. Passzívan elfordultam. - Megértem, ha nincs kedved beszélgetni - mondta, de azért logikátlanul folytatta. - Caroline vagyok. Ha kiengednek a kórházból, nálam fogsz lakni, amíg meg nem erősödsz annyira, hogy hazamenj. A gyülekezettől vagyok, bár ez így gondolom egyértelmű volt. A szüleid, érthető okokból nem jönnek ide, gondolom te sem örülnél neki, ha repülőre szállnának - beszélt zavartan a nő a hátamnak, kertelés nélkül. A repülő szóra megremegett ajkam, és egy hangtalan könnycsepp folyt le püffedt arcomon. - Akkor én most magadra hagylak, de itt leszek a folyosón, ha kellenék.- mondta, és letett valami puhát a hátam mögé, majd távozott. Hát, ez gyors volt, de legalább tapintatos. Megfordultam, és az ágyam szélén egy kis ruhakupacot vettem észre, rajta egy cetlivel. "Öltözz át nyugodtan!"- ennyi volt ráfirkantva. Arrébb dobtam a ruhákat, és visszafeküdtem.

- Istenem! - suttogtam magam elé. - Tudom, hogy a megpróbáltatások csupán azért vannak, hogy leteszteld hitünket! Annyiszor hallottam már ezt. De így gyakorlatban annyira, de annyira nehéz erősnek maradni! Folyton csak egy kis szócska lebeg előttem. Miért, miért, miért? Miért pont így, miért pont most, miért pont őt? - kétségbeesetten mélyesztettem körmeimet combjaimba, s halk hangon felnyögtem, mikor felsértettem a puha bőrt.- Sosem értettem azokat az embereket, akik képesek voltak ártani maguknak, hisz az élet egy tőled kapott ajándék! De most először azt kívánom, bárcsak meghalnék!- mondtam ki őszintén, és már nem is tudtam, hogy a címzett pontosan ki volt. Tudtam miben hiszek, de most mégis olyan távolinak tűnt az ég. Nehéz légzésem megnehezítette hangképzésem, és már csupán egyetlen szóra maradt erőm.- Segíts!

Nehéz szavak voltak ezek, melyeket még nekem is emésztenem kellett. Melyek mellett nem lehetett csak úgy elfutni, elrohanni, melyek sokáig ott tébláboltak a szobám falai között.

Gyáva voltam, túlságosan féltem magamat megölni. Erre akkor kellett rájönnöm, mikor arra lettem figyelmes, hogy a belőlem kiálló csövekkel babrálok. Nem is tudom, talán arra vártam, hogy egyszer csak a monitor csupán egy egyenes vonalat húzzon, hozzájáruló sípolással. Vagy valaki szorítson párnát az arcomhoz, hogy lélegzetvételem elakadjon. Netalántán fecskendezzen valaki mérget a lassan csöpögő infúziómba. De ezek közül egyik sem történt meg, az idő pedig telt. Csupán arról vettem észre, hogy besötétedett, hogy lidérc gondolataim izzadtságcseppjei eltűntek testemről, és helyét a hideg bőrömbe szúró érzése váltotta fel. A fehér függöny lágy táncot járt járt a szellőben, vad árnyékokat rajzolva a fehér falra.
Ismét arra az elhatározásra jutottam, fel kell kelnem. Kiszakítottam magamból mindent, lábaimmal körbetapogattam a földet, mire rájöttem, nincs papucsom. Eszembe jutott a lesöpört kupac, mely pár órával ezelőtt hangtalanul hullott le ágyamról. A ruhák után nyúltam, és elégedetten felsóhajtottam, mikor ráakadtam a keresett darabra. Belebújtam, és az ablakhoz léptem. Egy percig némán figyeltem az alattam elterülő parkot, melyben már egy lélek sem járt, csupán néhány denevér vijjogáság lehetett hallani, mozgást látni azonban sehol.
- Hova, hova? - szólított meg a Caroline nevű nő, mikor kiléptem az ajtón. Azon voltam, hogy minél ellenségesebbnek tűnjek, hogy ne kelljen bájcsevejbe kényszerülnöm, ámde a hangja annyira bársonyos, annyira simogató volt, hogy egyszerűen nem tudtam nem válaszolni.
- Sétálok egyet - mondtam, de hangom idegennek és jelentéktelennek tűnt.
- Elkísérhetlek? - mosolygott rám. Vajon mióta ül itt? Azt, hogy miért, már meg sem kérdezem. Úgysem jön válasz rá.
- Köszönöm, de nem! - ráztam meg fejemet, de nem indultam meg.
- Kérlek! Nem akarom, hogy megismétlődjön a tegnap! Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb bejönni! - mondta bűnbánó arccal, mintha bármiféle elszámolással tartozna felém.
- Miért kellene bíznom magában? - tettem fel a kérdést, és furcsálltam, milyen könnyen szóba elegyedtem egy vadidegen nővel.
- Mert nincs más választásod! - mondta kíméletlenül ki az igazat, majd elnevette magát. Feszengő, borús nevetés volt ez, nem oda illő, bár tudtam, csak engem akar kicsit oldani. - Szóval hová lesz a séta?
- A hullaházba - csúsztak ki a kelleténél kicsit ingerültebben a szavak. Arcáról egy pillanat alatt eltűnt a mosoly.- Mielőtt bármit mondana, nem érdekel! Látni szeretném még egyszer őt!
- Akkor sem hiszem, hogy ez jó ötlet - mondta csendesen.
- Mondtam,hogy nem érdekel! Maga semmit nem tud rólam, vagy róla, arról meg pláne fogalma sincs, hogy milyen érzelmek kavarognak most bennem! Idejön, rám mosolyog, és azt várja, hogy a nyakába ugorjak? - csúsztak ki egymás után a felelőtlen szavak, hátamat a csempének döntöttem.
- Én nem kértem tőled ilyet! - mondta, nem vette túlságosan magára kirohanásomat.- Egyébként többet tudok rólatok, mint hinnéd! Csak te még egészen pici voltál, mikor nálatok jártam, így nem emlékezhetsz rám. De ezt majd máskor elmesélem. Most gyere, és feküdj le szépen. - Szóval mégiscsak ismer. Na, és akkor? 
- Hagyjon! - mondtam, majd sarkon fordultam, és ott hagytam. Fel voltam rá készülve, hogy utánam jön, de nem hallottam léptek hangját.
- Saját kárán tanul az ember - hallottam még utolsó mondatát hátamra csapódni. Mégis ki ez a furcsa szerzet? De most nem volt kedvem ezzel foglalkozni. Igazából semmihez nem volt kedvem.
Ésszerűen az alaksor gombját nyomtam meg a liftben. Lent félhomály honolt, egy nővérke pont érkezésemkor lépett ki a folyosó végén lévő nagy üvegajtó mögül.
- Elnézést! - szólítottam meg. Odasiettem hozzá, és magyarázni kezdtem neki, miért létfontosságú nekem oda bemenni. Saját hangomat szinte nem is hallottam, félelmetesnek hatott.
- Rendben! - egyezett végül bele, megértően, és beengedett, majd ő is utánam jött. Milyen könnyen ment! Csak a távozás is gördülőmentes legyen.
Félelem kerített hatalmába, míg a nővér a megfelelő letakart testhez vezetett. Hihetetlenül eszméltem rá, az összes halottat be tudta azonosítani.
- Istenem! - torzult el arcom, mikor megláttam. Rosszabb látvány volt, mint hittem. Ismét a vörös rémálom került velem szembe, kezdtem úgy érezni, a gyász színe nem is a fekete, hanem a piros. Csak álltam, és nem tudtam, mit is tehetnék. Könnyeim már elfogytak, tombolni nem volt erőm, csak álltam, és próbáltam nem megjegyezni a látványt, hisz nem akartam később így emlékezni rá. Mégsem mozdultam. Szívem szerint odaléptem, és rázni kezdtem volna a vállát, azt ordítva, ébredjen fel. De nem tettem. Csak álltam. Már gondolataim sem cikáztak, nem jártak messze tőlem, és éppen nem is az önsajnálással voltak elfoglalva. Odaragadtak velem a földhöz.
- Mr. Styles! - hallottam a nővér hangját, de nem tudtam megfordulni, hogy a jövevényre nézzek. Csak álltam, amíg az édes öntudatlanság magával ragadott. Valami elkapott. Ennyit érzékeltem csupán.
Milyen furcsák vagyunk mi, embernek elnevezett állatok. Néha minden annyira zavaros. Néha nem tudok kiigazodni már magamon sem. Néha annyira kilátástalannak tűnik az élet!

***

"A kórház a legembertelenebb és legemberségesebb hely a világon. Barátságtalan falai közt annyi mindent lehet tanulni. Empátiát, megértést, és legfőképp a búcsú fogalmát."

Harry

Bolyongtam a kórházban, mint egy szellem, mely nem találja a hazavezető utat. Vagy inkább, mint aki büntetésül itt ragadt a földön, mert még a pokolra sem méltó, onnan is kitagadták. Az ablaküvegről visszaverődő tükörképem alapján úgy is nézhettem ki, sápadt voltam, kócos, szemeim alatt pedig hatalmas, fekete karikák húzódtak. Ijesztgetni lehetett volna velem, csupán az volt a kár, halloween még igen messze járt, pedig jelmez nélkül nyerhettem volna jelmezversenyt. Keserű humor.
Valamiért újra és újra vissza kellett térnem oda, ahol édesanyám teste feküdt. Nem tudtam hogyan tovább, nem tudtam mit csináljak. Magányos maradtam, tehetetlen. A két óvó kéz, mely eddig úgy vett körül, hogy tudomást sem vettem róla, most elengedett, és én csak zuhantam, de fogalmam sem volt, hol fogok leesni, vagy egyáltalán van-e érkezés. Látnom kellett. Biztosnak lennem, nem csak álom volt.

Nem is figyeltem merre megyek, a folyosók nagyrészt ugyanúgy néztek ki, végtelen, undok labirintus volt ez. Lehajtott fejjel néztem lépteimet, mikor valaki megtorpanásra késztetett. Egy szőke kisfiú álldogált előttem, nagy mosollyal az arcán.

- Peter! - hallottam egy női sikolyt az egyik közeli kórteremből.
- A bácsi a tv-ből! - szólalt meg a fiúcska. A megnevezésen elmosolyodtam.
- Bizony! - bólintottam, és megsimogattam a fejét. Úgy látszik, van egy másik énem, amit egyes teremtések ki tudnak hozni belőlem. Akkor megértettem. Ahogy belenéztem abba csillogó kék szempárba, a szívemet valami mardosni kezdte. A szívemet, aminek létezése újdonság volt. Annyiszor adtam már a pénzem a beteg gyerekeknek, de sosem gondoltam bele valójában, mit is cselekszem. Sosem éreztem át a helyzetüket. A kisfiú csak állt és mosolygott rám, úgy, mint talán még soha senki. Boldogság tükröződött a tekintetéből, mint aki egészséges, mint aki nincs tisztában a gondokkal. De hisz lehet, hogy így is van, hisz csak egy gyerek. De nem, muszáj, hogy felfogja, ketyeg az órája. És mégis tudja élvezni az életet. Receptet kellene kérnem tőle, hátha tanulható a dolog.

- Peter! Édes kicsi szívem! Nem illik így ráhozni a szívbajt édesanyádra - láttam meg a női hang tulajdonosát felénk szaladni. Ahogy a törékeny nő a fiúra pillantott, felelevenedtek emlékeim, és legördült egy könnycsepp az arcomon. Egy igazi, sós víz ízű könnycsepp, melyet nem a kamera előtt kellett kicsikarnom. - Elnézést! - nézett rám az asszony, majd ölébe vette a kisembert, és távozott.
- Nem történt semmi! - mondtam magamnak a választ, és továbbindultam. Mintha mi sem történt volna. Mégis úgy éreztem, ezek a friss, számomra eddig ismeretlen érzések valahol gyűlnek, raktározódnak bennem. Már megint beszélek hülyéket! Ráadásul magamnak..

Az egyik automatából vettem egy kávét, amit gyors fel is hajtottam, majd megrendülve folytattam céltalan utamat. Rá kellett jönnöm, nem jó helyen járok, hisz nekem látszólag nem volt semmi bajom. Csupán a lelkem volt fertőzött, gusztustalan és fekete.
Végül úgy határoztam, még egyszer, utoljára látni akarom a finom női arcot, majd muszáj lesz elengednem. Könnyűszerrel mondtam ki a szavakat, de tudtam, ez a valóságban sokkal nehezebb lesz.

Lementem az alaksorba, az utat már tökéletesen tudtam, az elmúlt napom nagy részét ebben a nyomasztó, önkínzó helységben töltöttem. Beléptem az ajtón.

- Mr. Styles! - mondta lelkesen a nővér, akinek nemrég adtam autogramot. Mert sajnos valódi énemtől itt sem tudtam megszabadulni, lehetetlen volt elfelejteni, ki is vagyok. Valaki mindig beleköpött a levesembe, és emlékeztetett. De nem volt sok időm ezen rágódni, a levesemen, mert kezeim reflex szerűen nyúltak előre. Valami rám nehezedett, amikor lepillantottam, egy lány hevert kezeim között. Egy ájult lány, kinek lélegzetvétele szinte nem is volt érezhető.