5. fejezet - Kapcsolatok

"Néha megéri arra az idegesítően csipogó kis belső hangra hallgatni, ami bennünk duruzsol. Mert az embernek szüksége van arra, hogy tartozzon valakihez."

Harry

Szerelem első látásra nem létezik. Hisz akkor csak a külsőségekre adsz csupán, és anélkül áltatod magadat, hogy megismernéd az illető belső tulajdonságait. Ez így borzasztóan elcsépeltnek hangzik, de vannak dolgok, melyek néha megérdemlik, hogy szépen beszéljünk róluk. Szerelem első szóra sincs, egy hangba nem lehet belezúgni, hisz az csak egy eszköz, mely a gondolatokat közvetíti. Bár néha úgy érezzük, amikor megszólal, megfordul körülöttünk a világ, mégsem elég egy tartós kapcsolatot erre alapozni. A szeretet kialakulásához mindig idő kell. Talán ez azon kevés dolog közé tartozik, melyet nem erősít kivétel. Viszont van, hogy a kezdetekben mégis kell ezekre az apróságokra adni. Például mikor valami belül azt súgja, hogy maradj, és te nem tudod, miért, de leülsz a lepukkant kis kórterem egyik büdös, vegyszerszagú, igencsak kényelmetlen ágyára és megkezded a várakozást. Nézed a szuszogó lányt, és várod hogy felébredjen. Nem tudod meghatározni, miért, hisz tisztában vagy a szerelem tulajdonságaival, bár még sosem élted át ténylegesen. Rájössz, hogy még sosem szerettél igazán. Közben nézed a lányt, de nem találsz rajta semmi különöset, ha kategorizálni kellene, biztos az átlagosba sorolnád, a fején éktelenkedő fehér kötést leszámítva. Főleg nem érted magadat, mikor előidézed azt a számtalan modellt, aki estéidet "feldobta" (a melleit meg ki). Előjön szemeid előtt az a sok kecses alak, hosszú haj, csókra hívogató száj és gyönyörű arc, mellyel találkoztál már. Aztán az ajtóhoz indulsz, és értetlenül lenyomod a kilincset, azt kérdezve: "Mit keresek én itt?". És mégsem mész ki. Tétovázol, de végül maradsz. Ezt még nem nevezheted szerelemnek. Csupán egy új kezdetnek, ami néha bármivel felér.

- Jó reggelt, Csipkerózsika! - intettem a lánynak, aki erős csatát vívott szemeivel a lámpa intenzív fénye ellen. Hunyorogva tekintett rám. - Harry... - nyújtottam kezet neki.

- ...Styles - fejezte be helyettem a nevemet, de nem mozdult. Bólintottam, visszahúztam a kezemet, és hallgattam néhány másodpercig.

- Elájultál -mondtam. Nem válaszolt. Őszintén megvallva sosem voltam jó a kapcsolat teremtésben. Az interjúkban előre betanult, szakemberek által megfogalmazott szövegeket daráltam le, a lányok pedig maguktól, vagy egy mosoly árán húztak el az ágyukig, egy szó nélkül, majd reggel felszívódnak egy cetlit hagyva maguk után. De ha nem rágták a mondatokat a számba, nem voltam egy szószátyár.

- Miért vagy itt? - kérdezte percekkel később, de nem nézett rám. Vállat vontam, amit valószínűleg nem látott. - Miért vagy itt? - kérdezte ismét, hangosabban, majd lassú mozgással felült, látszott rajta, hogy minden mozdulat fájt neki.

- Nem tudom - mondtam az igazságnak megfelelően, és igazán hülyén éreztem magamat.

- Akkor elmehetsz! - mondta kissé artikulálatlanul.

- Szeretném tudni, hogy jól vagy! - mondtam ki öntudatlanul, és nagy szemeket meresztettem saját mondatomat ízlelgetve. Ez nem is én vagyok... Mégis tőlem hangzott el. - Elájultál az alaksorban, és... - tereltem a témát, és idegességemben megvakartam a tarkómat. Keresgéltem a megfelelő kifejezéseket. - ...és elkaptalak - tettem pontot mondandóm végére, és további gondolataimat már inkább nem osztottam meg vele.

- Mit kerestél te ott? - kérdezte, arcán fájdalmas grimasz futott át.

- Öhm...meghalt anyám- nyeltem nagyot. Ijedt pillantással tekintett rám, mintha valami tudatosult volna benne, vagy eszébe jutott volna valami elfeledett, látszólag érdektelen részlet, ami most értelmet nyert.

- Sajnálom - sziszegte szaggatottan. Szemei méregetni kezdtek, gondolom furcsa volt számára engem annyi film után élőben látni. Hiába, a tragédia mindig is összehozta az embereket. - Menj el nyugodtan! Gondolom van jobb dolgod, mint itt ücsörögni - szólalt meg jóval később. Megvontam a vállamat.

- Azon a pár autogramra váró kislányon, és a riporterek diktafonjain kívül senkinek nem hiányzok - húztam félre a számat.

- Pont ezért menj! - erősködött, és most jöttem rá, hogy életemben először elutasítottak.

- Pont ezért nem akarok! - forgattam meg a szemeimet.- De úgy látszik, van még olyan lány, aki nem viseli szívesen a társaságomat - álltam fel, távozásra készen. Furcsa volt ezt így kimondani, eddig lehetetlennek tűnt. Még intett, miközben kisétáltam, de nem tudtam megállapítani, mennyire volt őszinte. Belenéztem a szemeibe, és meglepetten tapasztaltam, szürkék, ami igencsak szokatlan szín volt ezen testrészen. Majd kénytelen voltam előre nézni, mert majdnem belefutottam az egyik ápolónőbe.

- Elnézést! - mondtam, és villantottam egy féloldalas mosolyt, amitől majdnem elalélt. Igazából megvallva, jó érzés volt, hogy ezt a hatást váltottam ki az emberekből. Mégis ennek a tulajdonságomnak vonzata volt mindaz, ami szétrombolta a családomat, az életemet, a személyiségemet, a gyermekkoromat. A pozitív és negatív tényezők egymást bombázták a fejemben, egyszer az egyik kerekedett felül, másszor a másik, de az állandó győztest sosem leltem meg. Mégis vártam már a háború végét, és az utána következő békét ígérő korszakot... 

***

"Néha már egyszerűen lehetetlen megkérdőjelezni a sors létezését."

Dominica

Furcsa, hogy milyen elutasító voltam egy emberrel, aki ismer, csak rég látott, és már idegennek hat jelenléte. Egy embert, aki segíteni akar, és ő az egyetlen esélyem. De ha egy világsztár csöppen a kórházi ágyam mellé, az természetes. Vele közvetlenebb voltam, legalábbis nem kérettem magamat annyira a beszédnél, mint Caroline esetében. Pedig ő is idegen, csak épp az újságok valahogy elhitetik az emberekkel, minden titkát ismerik. Vagy nem is tudom.. A szemem előtt egyre többször bukkant fel a barna kosztümös nő, amint a telefonján pötyög. 

- Nocsak, milyen látogatói vannak a hölgynek! - jött be egy nővérke, amint Harry távozott, gondolatmenetemet pontosan félbehasítva.
- Emberek - feleltem tompán, a fiatal, vörös hajú lány hangnemére célozva, mely legalább olyan izgatott volt, mintha egy csészealj repült volna be az ablakon, és a belőle kiszálló ufók úgy döntöttek volna, hogy az ajtón át távoznak.
- Nem. Ő nem csak egy fiú. Ő 'A FIÚ'! - hangsúlyozott lelkesen, nekem pedig nem volt kedvem vitába keveredni. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy ki milyen rangot adományoz képzeletben Stylesnak, ezért inkább befogtam. - Jó hír, az infúziót lekötöm.- mosolygott rám biztatóan, de szemei még mindig a mellettem lévő ágyon mászkáltak, ahol az imént még egy sztár ült. Szó sincs arról, hogy nem szeretem Harryt, a filmjei egész tűrhetőek, a mai világ mércéjéhez képest legalábbis biztosan. A szomorú szemű főhőst remekül elő tudta adni, és azt is meg kellett vallani, hogy az ég kegyes volt hozzá az előnyös testrészek osztogatásánál. De most mégsem érdekelt. Az egyetlen férfi, aki mozgatta a gondolataimat, az a bátyám volt, ő viszont folyamatosan. Azon tűnődtem, hogy lehetséges-e, hogy egyszer feloldozást nyer a lelkem, és személye feledésbe merül, mikor lány végre kihúzta a vénámból a tűt. Megmozgattam elgémberedett kezemet. Egyszerre akartam elfeledni a sok végigbulizott estét, a párnacsatákat, a moziban végignézett szerelmes filmeket, melyen én bőgtem, ő pedig szenvedett, és egyszerre örökre szívembe zárni, és megőrizni. Egyszerre akartam, hogy soha ne jöjjön elő lelki szemeim előtt a kép, amikor nevetett, és egyszerre, hogy minden jó dologról ez ugorjon be. Hihetetlen kettősség lakozott bennem.
- Pihenj sokat! A fejed szépen gyógyul. De jó lenne az ájulásokat ezentúl kerülni! - mondta a nő, majd kiment.
- Istenem, nem tudom, meddig bírom még ezt! - beszéltem meg láthatatlan "ismerősömmel" gondjaimat, mikor ismét nyílt az ajtó. Letöröltem néhány könnycseppet, melyek akaratomon kívül szöktek ki szemem mostanában igencsak lestrapált kerítése alól. Csak most tudatosult bennem, hogy három napja vagyok kórházban, és még nem beszéltem a szüleimmel. A legborzasztóbb mégis az volt, hogy nem is akartam, mert az feltépte volna a tapaszokat, amiket a kórházban folyamatosan rám akartak ragasztgatni.
- Gyere nyugodtan, nem szokták megkérdezni, hogy akarom-e látni az illetőt! - kiáltottam Carolinenak, mikor megláttam bekukucskáló szőke feje búbját.
- Ha ez célzás volt, akkor igen sértő! - dorgált meg, de mosolygott.
- Nem kifejezetten rád értettem - ismertem be. Tetszett, hogy Car nem volt az a rámenős fajta, nem rontott ajtóstul a házba, és nem akart rögtön az első számú bizalmasom lenni.
- Hallottam hírét a megmentődnek! - mondta, és szimpatizálásom köddé foszlott. Hogy őszintén, emberien megvalljam, talán az bántott a legjobban, hogy mindenkit jobban érdekelt Harry személye, mint én magam. Lehetséges, hogy ilyenkor, mikor nagy baj van, rég elnyomott fóbiák törnek felszínre? Szeretethiány, megfelelési kényszer, és még sorolhatnám azt a számtalan tudományosnak hangzó fogalmat, melyet ráhúztak arra az egyszerű tényre, hogy az embernek szeretet és társaság kell, barátok, akik elfogadják, és feltétel nélkül körülveszik.
- Miért nyaggat mindenki ezzel? - fakadtam ki.- Igen, itt járt, de könyörgöm, ő is csak egy ember, nem fogok többet belelátni, mint ami valójában! - törtek ki ismét azok az átkozott könnycseppek, melyeknek versengésük az őrületbe kergetett. Az aktuális futam már gördült is le, csak az okuk volt ezúttal ismeretlen.
- Jogos - bólogatott. - Bocsáss meg kérlek, csak annyira szeretnék imponálni neked. Gondoltam a mai lányok többsége imádja őt, hátha te is örültél neki, hogy így alakult - hadarta, és eltűnt hangsúlyából az a gondtalanság, ami eddig benne rejlett.
- Hogy így alakult? - horkantam föl. - Hogy meghalt a bátyám, és a hullája felett állva rosszul lettem? Hogy elcsesztem az utolsó alkalmat, amikor láthattam őt, és hogy egy filmsztár karjaiba zuhantam? Hát ennek kellene örülnöm?- osztottam meg vele kissé pesszimista nézeteimet és véleményemet, miközben felálltam az ágyról.
- Igazad van, bocsáss meg. De minden rosszban van valami jó is. És ebben lehetséges, hogy ez volt az - mondta töprengve.
- Ez a jó? Mindössze ennyit jó jár nekem? - kérdeztem, és a terem végében lévő ki falbemélyedéshez mentem, ahol egy csap és egy tükör volt elhelyezve. Az utóbbi nem érdekelt, de a csapot megnyitottam. Hallgattam a víz zubogását, miközben kellemes hűsítő hatását arcomon éreztem. Jól esett a tisztaság, melynek jelképévé vállt. Az égető könnycseppek és a jéghideg csapvíz kemény harcot vívott, hajtincseim egy része vizesen tapadt arcomra. Behunytam a szememet, hogy ne kelljen szembenéznem azzal, ki vagyok én, amíg felegyenesedtem, és megfordultam. Kicsit lehiggadtam.
- Én nem ezt állítottam - mondta, utalva kiforgatott szavaimra. - Egyébként a szüleid már nagyon hallani szeretnék a hangodat. Tudni akarják, hogy vagy! Megnyugtattam őket, hogy a helyzethez képest jól, szépen gyógyulsz. Talán egy hét, és ki is engednek, ha megígéred, hogy sokat pihensz, de erről természetesen majd gondoskodok - terelt, és nekem egyszeriben elegem lett. Az utolsó mondatot még csak meg sem hallottam. Az ablakhoz sétáltam, mely szinte állandóan nyitva volt, tekintve, azt hitték a friss levegő mindent megold.
- Ha annyira érdekli őket, akkor nem vagyok jól! Nagyon szarul vagyok! - ordítottam, reménykedve, a bennem felgyülemlett stressz oldódik. - Bárhogy szépítgetjük, a lelkemen a fekély egyre gennyesebb és nagyobb lesz! - szemeim a szürke eget fürkészték, mely elválasztott két dimenziót, melyben két összetartozó lélek élt, egymástól elszakítva. A fény, a meleg messze elkerült minket, pedig azt hittem, Los Angelesben mindig süt a nap. Csalódtam, de nem lepődtem meg. Rá kellett jönnöm, ha az életet definiálni akarjuk, azt csakis úgy tehetjük: 'csalódások sorozata', tekintve, semmi nem az, aminek látszik.
- Hiszel Istenben? - kérdezte.
- Hagyj engem most a hülye szent szövegeiddel és a térítéseddel! - válaszoltam nem túl kedvesen. Nem tudom, hogy volt képes mindezt belőlem kiváltani a hiány, de megtette. A régi Domi eltűnt, valahol árván kóborolt. Elveszett és féltem, hogy már soha nem találok újra rá.
- Rendben. Akkor közelítsük meg a dolgot másfelől. Ha a bátyád a mennybe került, akkor most boldog, nem igaz? Márpedig miért került volna máshová? Szóval ő most rendben van, nem kell miatta aggódni. Te pedig folyton az ő halála miatt sírsz. Láthatatlanul pedig ő ott áll melletted, és integet, kapálózik, hogy észrevedd, nagyon is él!-nézett a levegőbe, mintha csak látná mellettem az említett alakot. Olyan reménykedő volt pillantása, hogy egy percre még én is elhittem, csoda történt. De hiába pillantottam oldalra, nem volt ott semmi.Nem tudtam mit válaszolni neki. - Ne légy önző! Valld be, csak magadat sajnáltatod, mert ő jobban van, mint ezen a földön valaha is. - Szavaiban volt némi igazság, de a tényeket még így sem tudta teljesen befogadni elmém.
- Ha meghalok, akkor talán nem leszek senki számára idegesítő! - mondtam, és kimásztam az ablak párkányra. Néhány centi választott el a biztos zuhanástól.  

- Az élet csupán egy előzmény, egy próba. Azért élünk, hogy eldöntsük, elfogadjuk Isten örök életét, vagy a saját szennyünkben élünk az idők végezetéig. Akik távoznak e világról, már döntöttek. Akik még itt vagyunk, hezitálunk - folytatta, mintha semmit sem szóltam volna, és remegő, hideg kezét fedetlen vállamra fektette, melyről lecsúszott a póló lágy, fehér anyaga.

- Akkor én is döntök! - mondtam dacosan, majd lenéztem a mélység szürke, természetellenes betonrengetegébe. A félelem bizseregni kezdett a gyomromban.
- Az öngyilkosság nem döntés, hanem menekülés! - bár kezén érződött idegessége, a hangja nyugodtan csengett. Lassan, tagoltan beszélt, mintha félne, hogy nem fogom fel.
Visszafordultam, és némi gondolkodás után visszakínlódtam magamat, és leugrottam a kórterem koszos földjére, mire egy sóhaj szökött fel belőle. Szédültem, ami az elmúlt pár napban nem volt egy meglepő jelenség. Karjaiba zuhantam, de az elmém ezúttal ép maradt. Jól esett egy ölelés.
- Caroline! Ha valaki megígér valamit, akkor azt be kell tartania, ugye? - kérdeztem suttogva.
- Illik, bár a mai világban sajnos nem szokás!- adta meg az őszinte választ homlok ráncolva. Már megint csapongtunk a témák között.
- És ha te megígérsz valamit, azt betartod? - puhatolóztam tovább.
- Igen, megpróbálom - mondta értetlenül.
- Félek - halkult el még jobban a hangom. - Kell valaki, akiben megbízhatok! - folyattam, és tudtam, hülyeség, amit most kérek. - Senkit sem ismerek itt. - Mégsem akartam várni, mert az élet rövid. Döntések. Amiről Caroline beszélt. Elkísérnek egy életen át, és, mint megtudtam, még a halálban is övezik utadat.- Leszel a barátnőm?

- Örömmel! - simított végig a hátamon, közben elővette azt az ismerős szomorú mosolyát. Arcomat vállába fúrtam, és rázni kezdett a zokogás. Emésztenem kellett.