6. fejezet - Döbbenetek

"Amikor az ember szembenéz a halállal, valahogy vérfürdőt képzel el, sikátort, és fekete kapucnis alakokat. Vagy legalább valami förtelmes balesetet. Csalódás éri, amikor egy jól öltözött férfiú az orra alá dug egy papírt. A mai elfucserált világban már meghalni sincs méltósága az embernek."


 Harry

Beléptem a nagy tölgyfa ajtón, ami nagyot csattant érkezésem utószeleként. Ronald unottan ült az íróasztalánál, és egy piros szalagcímmel rendelkező újságot lapozgatott. Nem akart tudomást venni az érkezésemről.

- Jó napot! - köszörültem meg a torkomat. Acél pillantását egy percre rám szegezte, s szinte fogva tartott vele.

- Szevasz! - intett, és tovább olvasta az elkezdett cikket.

- Ühmm... - tettem úgy, mintha megfáztam volna, vagy valami a torkomat kaparná. - Sietnem kéne! - mondtam ki végül kelletlenül.

- Hová? - kérdezte pikírten, mint aki vérig van sértve, hogy nem szentelek rá elég időt.

- Figyelj! Te egy jól menő filmstúdió vezetője vagy. Ha jól sejtem, temérdek idővel. Én meg egy színész... - kezdtem volna, de félbeszakított.

- Ugyancsak temérdek idővel! - biccentett.

- Tévedsz! - mondtam pimaszul.- Temetést kell intéznem - egészítettem ki halkan.

- Az nagy munka, nem igaz? Édesanyádat rengetegen ismerték, tisztelték, a szakmában rengeteg újítást hozott napvilágra - csukta be a magazint lazán. - Biztos rengetegen lesznek kíváncsiak utolsó útjára is..

- Nem szeretnék nyilvános temetést - jelentettem ki határozottan.

- Nocsak - emelte fel szemöldökeit, de nem kérdezett erről többet. - Szóval akkor tárgyaljunk, azért jöttél, nem igaz?

- De - bólintottam, és leültem az elegáns fekete bőrszékre.

- Mikor kezdhetjük a forgatást? - csapott azonnal a közepébe.

- Honnan veszed, hogy lesz forgatás? - húztam fel kihívóan egyik szemöldököm.

- Amit akarok..- dőlt előre, és a nagy, fekete asztalra tenyerelt, közelebb kerülve hozzám.- ...azt elérem! - szűrte fogai között.

- Ebben sosem kételkedtem! - ismertem be. Tisztában kellett lennem a rangokkal. Az én kezemben volt a tehetség, ami számára a pénzt jelentette, de a pisztolyt mégis csak ő tudta az én fejemhez fogni.

- Akkor nem értem a problémát! - csóválta meg rosszallóan a fejét. Felállt, mozdulatai kimértek, távolságtartóak voltak, sugárzott belőlük a lenézés és hidegség. A fehér fal mellett álló kis asztal mellé lépett, és felfordított két  vaskos üveg poharat, majd megtöltötte őket whiskyvel. Mindezt gyakorlottan, gyorsan intézte, persze, már nem először tette.

- Akkor elmagyarázom. Nem lesz forgatás. Illetve pontosítva: lesz, csak nem velem! - dobtam elé a szavakat. Megtorpant előttem, és egy pillanatra döbbenet uralta arcizmait, de gyorsan visszanyerte hűvösségét.

- Te csak azt hiszed! - kacsintott rám.

- Nem hiszem, hogy alkalmas lennék egy ilyen szerep eljátszására, amilyen állapotban vagyok most! Ez egy siker filmnek készül. Én egy roncs vagyok! Pihenni akarok, és nem dolgozni! - világosítottam fel a főnököt.

- Harold, Harold! - ízlelgette nevemet. Megborzongtam. - Te mindig találsz kifogásokat! Ha jól emlékszem, anyád halála előtt sem akartál velünk forgatni.. Mondd ki őszintén, mi bajod?!

- Ki akarok szállni! - csattantam fel. - Nem akartam anyám halála előtt sem dolgozni, mert szerettem volna visszaszerezni mindazt, amit a filmipar elvett tőlem! A családomat! Aztán elvesztettem az egyetlen embert, akit még valóban érdekeltem, még ha ezt nem is mutatta ki a legmegfelelőbb módon! Ez csak tetézte bennem a vágyat, hogy lelépjek!- tártam szét a karjaim.

- Tudom, hogy anyád beszélt le a szerepről... Ajjaj...Csak nehogy te ülj a következő gépen! - mondta sejtelmesen, a mondat végét elharapva, majd meghúzta a poharát. Hogy lenyugodjak, én is nagyot kortyoltam a jéghideg szeszből.

- Mire célzol ezzel? - kérdeztem halkan.

- Nem kell neked mindenbe beleülnöd azt a pisze orrodat, Harold! - utasított el, és kezdtem úgy érezni, mindketten mondjuk a magunkét, de egymást nem halljuk meg, és ez már nem is nevezhető beszélgetésnek.

- Nem vagyok pisis! - kértem ki magamnak a leminősítő hangnemet.

- Gyerek vagy még! De valamiért a mai fiatalság erre bukik..- egy grimasz kíséretében jelentősen végigmért. E mondat rövid üzenete annyi lett volna, hogy bár tehetségtelennek tart, mégis sok pénzt hozok a cégnek, és nélkülözhetetlen vagyok a filmhez. Ezt jól tudtam, hisz a film főszereplője pontosan olyan nyomorult karakter volt, mint én, és külsőleg is passzolt minden.

- Valamiért - bólintottam, és magam is elgondolkodtam, mi bennem olyannyira vonzó.

- Akkor, aláírod a szerződést? - nézett rám komolyan.

- Nem!- szegültem ellen.

- Az Isten szerelmére! Hány akadályt romboljak le még, hogy megkaparintsalak? - villantotta fel igazi énjét. Tombolt.

- Nem vagyok holmi tárgy, hogy csak úgy megszerezhess! - kiáltottam indulatosan.

- Én mindent megtettem érted! Ennél busásabb fizetést álmodban nem kapsz, mint amilyet én ajánlok! Fiamként kezeltelek, kényeztettelek, és cserébe csupán hűséget vártam! - sóhajtott nagyot. Jól ismertem ezt a stratégiáját. A lelkemre próbált hatni, várta, hogy behódolok, és ezért a legérzékenyebb pontomat birizgálta.

- Ha ilyen egy apa, akkor én kimaradok a családi idillből! - biccentettem, és felálltam.

- Utolsó esély! Gondold meg! - szegezte mellkasom felé mutatóujját.

- Ki akarok szállni... - kezdtem újra.

- Mégis miből? Mert ezzel csak az életből fogsz! - szemei ezer titkos átkot szórtak rám.

- Képes lennél kinyírni? - A tűzzel játszottam vad, veszélyes játékot, és megpróbáltam élvezni is mindennek tetejébe. Nem volt más lehetőségem. Illetve lett volna egy, hogy elismerem, hogy egy kis senki vagyok a nagyok kártyáinak élén táncolva. Egy eszköz. De volt még némi becsületem, pontosan elég ahhoz, hogy legyen elég merszem nemet mondani.

- Ez egy kemény szakma! Nem ápolhatom a lelkedet. Nekem csak a siker számít! - szemei immár izzottak, homlokomon izzadtságcsepp cikázott. - Ha kell, repülőket robbantok! Ha kell, ölök!

- Azt akarod mondani... - kapkodtam levegő után. A puzzle megadott részei kezdtek összeállni egy borzalmas, torz képpé, melyet szívem darabkáinak falára próbáltak akasztgatni, hogy magával rántson a süllyesztőbe. - Anya... 

A whiskys pohár hangos csattanással hullott az asztalra, és amint utána kaptam, egyik szilánkja felsértette bőrömet. Egy csepp vérem a földre hullt.

***

"Van néhány dolog, aminél nem tudod eldönteni, jobb-e ha tudomást szerzel róla, vagy inkább a boldog öntudatlanságban akarsz élni. Csak kár, hogy a döntésnél nem kérdeznek meg. Pedig sokszor nem szeretném tudni, mi ez az őrület, ami körülveszi életemet."

Dominica

Idővel könnyebb lesz! Jelszavammá vállt e mondat. Erre kelek, mikor az éppen beosztott nővérke bejön a reggeli gyógyszerekkel, és elvégzi a lázmérést. Ezt hallom, mikor behozzák az ebédet. Ezt hallom, mikor az ápolók átkísérnek a vizsgálatokra, vagy kicserélik a fejemen a kötést, és még az orvos is ezt kántálja, amikor megvizsgál. Sőt, Caroline is egyre csak ezt ismételgeti. Még abba is beleegyeztem, hogy beszélek egy pszichológussal, és vártam a csodát, de ő sem tudott nagyobb bölcsességgel szolgálni. Állítom, még a madarak is ezt csicsergik. Annyit hallottam már ezt, hogy nem maradt más választásom, egyszerűen el kellett hinnem. Reménykednem és bíznom kellett, láthatatlanul. Idővel könnyebb lesz...
- Igen anya! Eszek rendesen! - mondtam keserűen a szavakat, miközben a reggelire kapott szendvicsemet a fehér kukába hajítottam. Bár sokkal jobban éreztem magamat, mint előző nap, az étvágyam még mindig nem érkezett meg, a gyomrom összezsugorodott, és nem volt nyitott semmire. Ennyit az együtt működésről. Bántott, hogy hazudtam a szüleimnek, de feleslegesnek tartottam, hogy még értem is aggódjanak. - Igen, Caroline nagyon kedves! Igen, lassan kiengednek a kórházból! Igen, én is szeretlek! Igen, ezentúl rendszeresebben foglak hívni! Igen, még mindig szeretlek! Szia! - helyeseltem minden feltett kérdésre, majd végül letettem.
- Végeztél? - jött be Caroline, én pedig szomorkás mosollyal bólintottam. Érdekes, milyen  hatással volt rám ez a nő, máris átvettem néhány szokását. Például ezt az átkozott mosolyt.
- Kicsit ráparáztak a dolgokra - nyújtottam át neki telefonját, hogy visszaszolgáltassam. Merthogy az enyém a tűz martalékává vált, és azóta is folyamatosan hívogatja a lelkemet, hogy magával rántsa, és végleg megsemmisítse.
- Csodálkozol? - simított végig a hátamon, és a karomon felálltak a szőrszálak. Érintése olyan volt, mint az áramütés, élesztett és megnyugtatott, bódított, andalított egyszerre.
- Nem - ráztam meg a fejemet, majd elhallgattam. Jogos.
- Mindig szürke volt a szemed? - törte meg kicsivel később a beállni készülő kínos csendet.
- Mi? - adtam ki egy kis sípoló hangot, egy oktávval magasabban, mint terveztem. A spontán tématerelés nem úgy sült el, mint ahogyan Car szerette volna, vagy eltervezte.
- Mindig szürke volt a szemed? - ismételte meg türelmesen kérdését, szokott nyugalmával, és leült az ágyam szélére.
- Nekem sosem volt szürke a szemem - mondtam, és tekintetünk egy pillanatra összefonódott.
- Öhhmm... Nem akarlak elkeseríteni, de a te szemed szürke! Olyan kékes szürkés... - hunyorgott, hogy jobban meg tudja állapítani.
- Nem! - ráztam meg a fejemet, még mindig tartva a kontaktust.
- Az ember változik. Lehet, hogy csak a sok sírástól lett szürkés a kékből... - próbálta menteni a menthetőt, de a bomba már robbant.
- De az én szemem mindig is zöld volt! Zöld! - rohantam a tükörhöz kétségbeesetten, és a sírógörcs kerülgetett, mikor megláttam a tükörképemet. Egy vadidegen tekintete nézett vissza rám. Egy üres, semmitmondó szempár, amiből hiányzott minden, ami engem tükröz, ami én vagyok.
- Jó napot hölgyeim! - nyitott be az orvos, a kopogást nem is hallottam.
- ...reggelt! - mondtam flegmán, és még mindig a falon lógó üvegdarabot bámultam.
- Megzavartam valamit? - kérdezte.
- Nem! - vágta rá Caroline reflexből.
- Csak ismerkedek önmagammal! - suttogtam az orrom alá keserűen, de nem mozdultam.
- Értem - bólintott a doktor, de biztos voltam benne, hogy nem érti, de nem is akarja, mert nem érdekli. - Gyorsan elvégezném a rutinvizsgálatokat!
Megrázkódtam, minden zsigeremben összehúzódtak izmaim, és értetlen ábrázattal csöppentem vissza a kórház rideg falai közé.
- Rendben - szedtem össze magamat, amennyire csak tudtam. Próbáltam kikapcsolni az agyamat, az érzéseimet, de egyik sem ment. Ha ezek a dolgok gombnyomással működnének, az emberiségnek semmi problémája nem lenne. Semmi. De mása sem. Nem lennének romantikától csöpögő filmek, reménytelen szerelmet tükröző dallamok, tragédiákat elmesélő könyvek. Nem lenne semmi szórakozás, semmi kötődés a másik iránt. Semmi, csak a végtelen üresség. Néha mégis elmélázok, hogy milyen lenne az az élet. Robotok lennénk. És mi értelme lenne az életnek, ha semmi nem történne? De akkor is csábító a gondok elűzésének gondolata. Sehogy sem jó ez...
- Kimenjek? - érdeklődött Caroline tapintatosan.
- Nem szükséges - rázta a fejét az idős orvos. - Csak vérnyomás mérés, és hasonló apróságok.
Ismertem, mi következik, bár nem értettem, hogy ebben a pár napban minek ennyit ellenőrizni. Ha megáll a szívem, azt csak észreveszem, nem?
Engedelmesen feltűrtem a pulcsim ujját felhorzsolt, piros könyökömig, leültem, és karjaimat előre nyújtottam. Kis szorítást éreztem, ahogy a vérnyomásmérő összezsugorodott a kezemen, majd engedett. Az orvos arcára döbbenet ült ki, szemöldökei összeszaladtak, a homloka mély ráncokba tömörült.
- Baj van? - kérdeztem, de nem igazán ijedtem meg. A férfi szótlan maradt, és mutogatott, hogy húzzam fel a pólómat. Így cselekedtem. A hideg sztetoszkóp igencsak kellemetlen érzést nyújtott, mikor forró bőrömhöz ért, és fehér lenyomatát még pár másodpercig mellkasomon hagyta. 
- Furcsa - mondta az orvos, hangja tompának hatott. - Nincs szívverése - állapította meg. Caroline felsikoltott, az orvos megtörölte a homlokát, majd kirohant a kórteremből. Én pedig nyugodtan ültem tovább az ágyamon, és megkérdőjeleztem minden eddigi tudásomat. A biztos bizonytalanná vált. Mi folyik itt körülöttem?