10. fejezet - Múltból a jövőbe

"Azt hiszed, rossz neked. Azt hiszed, nem tudsz felállni. Azt hiszed, össze fogsz omlani a rád nehezedő súly alatt. Aztán már azt sem tudod, mit higgy. És végül az élet megsegít. Megmutatja, másnak sem könnyebb egy fokkal sem, tekintve, hogy más is pont ugyanezen a földön jár, ugyanazt a levegőt szívja, és ugyanolyan nehéz kereszteket cipel, mint te."

Dominica

Ha valamire jó volt ez a borongós, szürke idő, az az volt, hogy semmi kedvem nem volt kimozdulni hosszabb időre, így volt időm gondolkodni, és kicsit rendezni a bennem dúló érzelmeket. Csupán egyszer sétáltam egyet a házhoz tartozó hatalmas udvarban, de akkor is gyorsan végeztem.

-Itt akarsz rostokolni egész nyáron? - simított végig Caroline a vállamon, mire összerezzentem.

- Hát, ez az időjárás valahogy nem hozta meg a várt fényt az életembe - néztem rá.

- A meteorológusok azt mondják, jövőhéttől visszatár az igazi LA-i időjárás - biztatott egy mosollyal. - De nem hiszem, hogy csupán ennyi állna a rossz kedved mögött.

- Hiányzik a bátyám, hiányoznak a szüleim, hiányzik az ambícióm - tártam szét a karjaimat tehetetlenül. - És a képességeim sem segítenek hozzá a nyugodt alváshoz. - Nagy szemeket meresztett rám. - Tudod, nem túl nagy a képzelőerőm, legalábbis ahhoz biztos kevés, hogy elképzeljem, hogy működik ez az emlékes cucc a mindennapokban - húztam félre a szájamat.

- A változás mindig nehéz - bólogatott.

- Az első közhelyed, amitől tényleg nem érzem jobban magamat - mondtam neki egy nagy sóhaj keretében.

-Bocsánat, én sem vagyok gondmegoldó lexikon! De ha gondolod, rajtam kicsit kitapasztalhatod, mi is ez a... Hogy is mondtad? Emlékes cucc?

-Hogy mit csináljak rajtad? - szaladt ki a mondat flegmán a számon a hirtelen jött felajánlásra.

- Gyakorolhatsz - válaszolt gyorsan. Arcomon átfutott egy grimasz. - Az én emlékeimet ugyan módosítani nem tudod, de legalább kapsz egy kis ízelítőt létedből.

- Felőlem - vontam meg a vállamat.

- Na, azért ennyire ne lelkesedj! - jegyezte meg kissé cinikusan.

- Mit kellene csinálnom? - kérdeztem némi gondolkodás után. - Mármint azt elolvastam a nagykönyvben, hogy a szemeim által kell kapcsolatot létesítenem az alannyal, de ha belenézek a szemedbe, én semmiféle emlékeket nem látok.- hajoltam hozzá közelebb.

- Persze, mert ez egy akaratlagosan irányítható dolog. Ha csak simán a szemebe nézel, nem látsz semmit. De ha az elmémbe akarsz férkőzni, akkor mélyebbre kell tekintened a látszatnál - segített ki.

- Aha - álltam fel, hogy elgémberedett végtagjaim kinyújtóztassam. Ő is követte a példámat, elém állt, és türelmesen megvárta, amíg ideges köreimet végigróttam a szoba közepén.

- Remélem, készen állok erre - jegyeztem meg halkan, majd elhallgattam, és próbáltam teljes mértékben összeszedni magamat.

Erősen koncentráltam, és Caroline szemeibe mélyesztettem az enyémeket. Nem számítottam semmi extrára, csupán néhány felvillanó pillanatra, amelyek számomra ismeretlen arcokat rejtenek majd. De egész más jött. Olyan volt az egész, mintha egy álomba csöppentem volna, de agyamra nem szállt köd, tisztában voltam magammal, a létemmel, a környezetemmel. Mégis, minden figyelmemet lekötötte az, amit szemei tükrében láthattam.

Hóvihar volt. A tájat kémlelve az ember biztosra vehette, hogy Európában jár. Egy kocsiban ültünk, a nagy hó miatt nehezen haladtunk, az úton vastag jégréteg képződött. Elől egy középkorú férfi és egy fiatal nő ült, a hátsó ülésen pedig egy kisbaba aludt édesdeden. A látási viszonyok nem voltak a legmegfelelőbbek, a hó meg csak szakadt, és szakadt szüntelenül. A nő, akiben felfedeztem Caroline fiatalkori énjét, valamin nevetett, kezeit a szája elé kapta, arca piros volt a derűtől, a férfi meg csak a mosolyogva csóválta fejét. A kocsiban a rádió duruzsolt valamit, de az én fülemben halk zúgás támadt fel, de tekintve, hogy a jelenetnek csak külső szemlélője voltam, nem tudtam körbe nézni, mi okozza. De a megoldás nem váratott magára sokáig. A robaj egyre csak erősödött, és a kép tisztasága is egy összemosódott pacává vált. A nagy hangzavarból kivált a fékcsikorgás, a nevetés elhalt, és láttam a mögöttünk haladó autó alakját felénk sodródni. Durranás következett, üvegszilánkok repültek szét, az ütközés lendülete pedig minket is tovább sodort, és beleszaladtunk az előttünk menőbe. Ijedten láttam, amint a berobbanó ablak egy darabja felsérti a kisbaba bőrét, a férfi biztonsági öv híján pedig előre repül. Caroline szőke haja csatakosan, véresen ragadt össze tincsekre. Az autópálya szalagkorlátja kettéhasadt a súly alatt, lesodródtunk.

- Ne! - kiáltottam, és hátraléptem egy lépést, hogy kiszálljak a rémálomból. - Ne! - ismételtem meg.

- Nyugodj meg! - lépett hozzám Caroline higgadtan.

- Ne! - ragaszkodtam ehhez a szócskához.

- Nincs semmi baj! Ezek csak emlékek!

- Meghaltak? - kérdeztem riadtan.

- Kérlek, ne zaklasd fel magadat! - közeledett felém, egy ölelés céljával.

- Caroline, meghaltak? - nem voltam hajlandó tágítani kérdésem mellől, makacsul akartam tudni az elég egyértelmű választ.

- Igen - felelte szinte hallhatatlanul. - Már nagyon régen történt, már lezártam magamban, kérlek, te is tedd ezt! - kapkodott, hogy minél előbb kiverje fejemből a szörnyű képeket.

- Akkor mégis minek engedted, hogy kísérletezzek rajtad? - vágtam a fejéhez durván.

- Honnan kellett volna tudnom, hogy épp a legkényesebb részletekre tapintasz majd rá? - felelt kérdésemre kérdéssel, mellesleg jogosan.

- Uram, atyám! Meghaltak! - huppantam le a kanapéra.

- Dominica! - szólongatott Caroline, de a sokkhatás teljesen elhomályosította az agyamat.

- Nem, nem lehet! - mondtam magam elé, fejemet lassan ingattam.

- Dominica! - fogta meg erősen vállaimat, és kicsit megrázott. Nem mertem ránézni. Egyszerűen nem akartam a kékes szemekbe belenézni.- Figyelj rám! Sajnálom!

- De pontosan kik voltak azok az emberek?-simítottam végig lófarokba fogott hajamon.

- Nem ez a lényeg! Nézz már rám! - guggolt elém, hogy látószögembe kerüljön. - Ez nem véletlen, hogy pontosan ráéreztél, mi az, amit megnézel temérdek emlékképem közül.

- Hát persze! Az a titokzatos sors, mi? Minden az ő hibája! - néztem fel a plafonra ijedten. - Megvan a bűnbak, van kit okolni!

- Látnod kellett a múltamat, hogy megértsd a jelenedet! Látnod kellett a veszteségeimet, hogy bizonyságot nyerj afelől, hogy attól, hogy valaki távozik, nem lehet elfelejteni, ha eléggé fontos helyet foglalt el a szívünkben.

- De az élet miért mindig ilyen kegyetlenül tanít? - csorgott le egy könnycsepp az arcomon.

- Mert emberek vagyunk. Ha mondanak valamit nekünk, azt nem hisszük, mert túl nagy bennünk a kalandvágy. Keressük az izgalmat, vonz a tiltott, még akkor is, ha tudjuk, saját lelkünket tiporjuk sárba az adott dologgal.

Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, és gyorsan pörgettem a betűket magam előtt, keresgéltem a megfelelő szavakat a válaszhoz. Azt hittem, nyertem egy kis időt, mert felcsendült Car telefonjának csengőhangja. Egészen addig, amíg a vonalhoz nem hívott.

 

***

"Az életünk nem más, mint egy hatalmas nagy kép, mely apró pontocskákból áll össze. Minden pillanat, minden mozzanat egy pont, és mindegyik megélése után az a célunk, hogy eljussunk a következőhöz, vonalat húzva magunk után. Ezért kitörölhetetlen a múlt, és ezért folyik egybe a múlt, jelen és jövő. És halálos ágyunkon fekve, életünkre visszatekintve majd csak ezt az egy képet fogjuk látni, mielőtt végleg távoznánk."

Harry

Eljött a pont, mikor már nem tudok tükörbe nézni, mert félek attól a látványtól, ami fogad. Ahogy elhaladok egy-egy kirakat előtt, oldalra fordítom fejemet, és szembenézek a testtel, melyet kaptam életemhez, megijedek. Szemeim elidőznek göndör fürtjeim kuszaságán, melyek tükrözik személyiségem zavarodottságát, s egyetlen kérdést rajzolnak ki a rám szabott útvesztőben: miért? Aztán ráveszem magamat, hogy elkezdjek gondolkodni az élet nagy titkán, és kell némi idő, mire rájövök, ez teljességgel felesleges.

Mert milyen az ember? Mindig azt csinálja, amit nem kellene, és azt is akarja, amit nem kaphat meg. Dolgozik egy életcélért, aztán jön egy pillanat, ami megremegteti a térdeidet, és erősebb lüktetésre készteti a vért az ereidben, majd minden felborul. Ilyen volt nekem az elmúlt hajnal is, mikor ismét úgy érezhettem a ló hátán, nyeregben az életem. Újra átérezhettem, milyen kapcsolatot teremteni, milyen, amikor figyelned kell a másikra, milyen, mikor nem vagy egyedül. Előhívott belőlem egy ismeretlen késztetést, amely azt sugallta, hogy változtassak.

Hosszú ujjaim között könnyedén forgattam a gyűrött kis cetlidarabkát, mely egy nevet, s néhány számjegyet tartalmazott. Zsebembe nyúltam az éppen aktuális mobilújdonságomért, és beütöttem a telefonszámot, de a hívás gombra  már nem mertem rákattintani. Végül csak rászántam magamat. A szívem ezerrel kalimpált, mikor kicsöngött.

- Halló? Itt Caroline Parker - hallottam egy női hangot.

- Öhm...Jó napot! Harry Styles.

Kis szünetet tartottam, azon mélázva, vajon jó számot hívtam-e. Aztán eszembe jutott a szőke nő, aki úgy sietette Dominicát a kórházban. Reménykedve folytattam:

- Beszélhetnék Dominica Lambrickkal? - tettem fel a kérdést.

- Várj egy pillanatot, adom - a nő hangja izgatott, vagy talán inkább zaklatott volt, de mindenesetre ő sem a megfelelő tempóban vette a levegőt.

- Tartom.

- Igen? - szólalt meg az a hang, amely simogatására- magam sem tudom miért- úgy vágytam.

- Szia, itt Harry St...

- Styles - fejezte be helyettem a nevemet; ismét. - Mégis hogy szerezted meg Car számát? - kért számon rögtön, mielőtt bármit is kinyöghettem volna.

- Az legyen titok! - tértem ki a válaszadás elől.

- Ezt nem rendezheted le ennyivel! Ez sérti a személyiségi jogaimat... Illetve Caroline személyiségi jogait... Mindegy. Sérti és pont - habogott.

- Ennyit megérdemelsz, amiért csak úgy otthagytál a kórházban - kezdtem élvezni, hogy kicsit provokálhatom.

- Nem hagytalak ott, hanem egyszerűen csak hazajöttem. Épp elég volt nekem az ott töltött idő. De most nem a legalkalmasabb, elárulnád, hogy miért hívtál? - hadarta el egy szempillantás alatt.

- Lenne hozzád még jó néhány kérdésem, és mivel már kétszer lepattintottál, jöhet a harmadik, mesebeli szám. Mikor találkozunk?

- Öhmm... Nem hiszem, hogy valóban engem akartál felhívni! - mondta zavartan.

- Ha te vagy az a csinos lány a kórházból, akkor mindenképpen - feleltem meggyőzően. - Szóval mikor találkozunk?

- Figyelj Harry! Nem ismerjük egymást, mire jó ez? - kérdezte, hangjából ítélve fáradtan.

- Minden kapcsolat így indul - adtam meg a megfelelő választ. - Nem vagyok olyan szörnyű, hogy ne bírj ki velem egy kis időt.

- Végülis - mondta, de hangjában ott volt a rejtett üzenet, az agya máshol járt.

- Rendben. Akkor holnap délután a Lantana kávézónál?

Bár anya mindig azt hajtogatta, tiszta apám vagyok, mégis a versenyszellemet tőle örököltem. Ő volt ilyen makacs és önfejű, aki mindig adott más véleményére, és elérte, amit akar.

***

"A szerelem pofátlan dolog. A nyakadba varrja magát, ha akarod, ha nem."

 

 Dominica

Mosolyogva néztem Carolinet, ahogy szekrénye előtt állt, és ruháit nézegette. Pillanatnyi felderülésem addig tartott, amíg eszembe nem jutott az utazás előtti este; amint ülök az ágyamon, és nézem a színes ruhatengert. De igyekeztem az otthon leheletét kiűzni minden porcikámból.

- Car, jó lesz nekem egy fekete farmer egy pólóval! - mondtam.
- Csak nem engedlek el egy randira ilyen cuccokban! - mutatott végig rajtam.
- Most ezzel mi a baj? - vágtam durcás fejet.
- Semmi, csak utcára ne menj ki benne! - nevetett fel. - Áh, meg is van! Nézd ezt a ruhát! Szinte rád szabták! - nyomott egy vállfát a kezembe, és lerángatta róla a koktélruhát.
- De ez fehér! - hökkentem meg.
- És? - kérdezte értetlenül. - Tudod, egyes országokban a fehér a gyász színe! - mondta, mikor kapcsolt.
- Én nem kötöm színekhez a gyászt! De fehéret akkor sem veszek fel!
- Valóban nem szabad az érzéseket tárgyakhoz kötni. - helyeselt. - Azért elmondom: ez a ruha neked lett teremtve!
- Nem vagyok az a csajos lány, aki oda van ezért a cécóért! - mutattam rá óvatosan, hogy én nem leszek hajlandó kiöltözni, sminkelni, és hasonló női bugyutaságokat véghez vinni.
- Pedig gyönyörű vagy. Nem véletlen, hogy randira hívott egy...
- Állj! Be ne fejezd a mondatot! Nem fogom hangsúlyozni, hogy egy sztárocskával randizok! - mondtam morcosan.
- Le ne vedd a fejemet! Mitől vagy már megint ennyire pukkancs? - méregette az arcomat.
- Nehogy azt hidd, hogy a balesetes sztorit lezártuk! - közöltem.
- Domi! Lépj már rajta túl! Komolyan mondom, jobbkor nem is jöhetett volna ez a lehetőség, hogy kizökkenj ebből az egyhangúságból, amit most művelsz - forgatta a szemeit.
-Car, ne terelj! - fontam össze a karjaimat a mellem előtt. - Kik ültek a kocsiban? - tettem fel ismét a kérdést.
- Magánügy.
- De jó, ma mindenki csak szavakban tud beszélni? - csattantam fel.
- Nem szeretnék róla beszélni, se szavakban, se mondatokban! Én sem boncolgatom a te fájdalmadat, nem?
- Azt hiszem, ha már így alakult, van némi közöm hozzá, hogy mibe ártottam bele magamat! - érveltem.
- A képességeid nem jogosítanak fel mindenre! - vágott vissza.
- Tudom, hogy fáj, de ezek szerint te sem vagy még rajta annyira túl, mint azt mutatni akarod!
- Ezen nem lehet túllépni! - kiáltott fel, szemei üvegesek lettek. - Majd te is meg fogod látni, hogy egy ilyen traumát nem lehet teljesen elfelejteni. Talán neked szerencséd lesz, találsz valakit, aki részlegesen betölti majd az űrt a szívedben, és megadja a szeretetadagodat. De én azóta egyedül vagyok, nincs senkim, akire számíthatnék! És esténként, mikor fekszem az ágyban, és hallom, amint a szél balladát játszik az ablak előtt álló fa lomkoronáján, akaratomon kívül jutnak eszembe ezek a dolgok!
- De most már van valaki akire számíthatsz!- a fehér ruha kihullott elfehéredett ujjaim közül, halk suhogással hullott a földre. Megöleltem. - Te olyan bölcs vagy! De ha tanítasz valamit, azt te is tartsd meg! Ne akarj kizárni az életedből! - suttogtam.