11.fejezet - Randevú

"Az élet, amit mindenki meg akar fejteni bonyolult képletekkel, csupán egy utazás. Elindulsz valahonnan, valakivel, majd egy idő után már magad is meg tudod határozni,merre akarsz menni, illetve útitársaidat is te válogatod majd meg. Számos balesetet fogsz majd szenvedni, de az ironikus jó hír az, hogy csak az egyikbe fogsz belehalni."

 Dominica

- Ülj be a kocsiba, mindjárt megyek én is! - kiáltott Caroline a szobájából. Tétován álltam a bejárati ajtó előtt, a kilincset nézve, de végül csak nem mentem ki. - Na, mire vársz? - kérdezte mosolyogva, mikor megjelent vékony, fekete alakja.

- Illúzió romboló vagy! - töprengtem, miközben szemeimet párszor végigfuttattam rajta. Homlok ráncolva méregetett. - Az angyalok általában fehérben járnak - mondtam.

- Nem értem, honnan ez a feltételezés - válaszolta mosolyogva, miközben felvette cipőjét. 

- Azt ne mond, hogy mindegyik ilyen lehangoló teremtés, mint te! - vágtam elképedt ábrázatot.

-Édesem, láttál te már az utcán szembejönni tetőtől talpig fehérbe öltözött, szárnyas lényeket? - kérdezte, és felmarkolta nagy kulcscsomóját.

- Hát... Nem. De gondolom ha szárnyaik vannak, akkor nem az utcán járkálnak! - próbáltam kivágni magamat.

- És akkor én? - kérdezett vissza jogosan.

- Te az én angyalom vagy, ergo, gondolom az a feladatod, hogy kövess - vezettem le a gondolatmenetet.

- És te azt hiszed, hogy csak neked jár ki ez a megtiszteltetés, hogy saját őrződ legyen- nevetett. Furán nézhettem rá.

- Hagyjuk! - sóhajtottam fáradtan, érezve, alul maradtam.

- Menjünk, mert el fogsz késni! - lökött óvatosan az ajtó felé, jelezve: haladjak.

Kinyitottam az ajtót, és kiléptem az udvarra. Vékony lábaim megremegtek a hirtelen megcsapó erős, hűvös szélrohamtól, mely amint szembeszállt velem, rögtön el is halt.

- Nem értelek. Bárhogy próbállak, nem tudlak megérteni! Csak csodálni! - mondtam, amint beszálltam a fekete sportkocsiba.

- Én sem azt, hogy mi történt veled, aminek hatására elkezdtél fél mondatokban beszélni! - rázta meg a fejét értetlenül, mire rájöttem, hogy valóban gondolatmeneteim végét szoktam csak hang formájában megosztani a külvilággal.

- Meghaltak a szeretteid, és mégis bátran ülsz be ebbe a szörnyetegbe - sóhajtottam.

- Nem tudod levetkőzni magadat, és a benned lakozó kíváncsiságot, igaz? - mosolyodott el azzal a szomorú beütéssel, amire azt hittem, vele született adottság, de most már tudtam, hogy csak az élet rakománya.

- Nem - ráztam meg hevesen a fejemet.

- Hát, ha úgy sem tudom megúszni, akkor majd este mesélek. Most nem szeretném elvenni a kedvedet!- mondta, de a szeme alatt ismét gyásztáncot járt az a ráncocska, mely a fájdalom jelzője volt felém.

- Úgy érted: a nem létező kedvemet? - forgattam meg a szemeimet.

- Nem szabad így hozzáállni! Fiatal vagy, most az a feladatod, hogy ismerkedj, bulizz, és minden hasonlót! Sajnos példákat nem tudok rá mondani, öreg vagyok én az ilyenekhez! - legyintett.

- Nem a hozzáállásommal vannak itt a bajok. Hanem a memóriámmal. Ha már túl kellett élnem ezt a balesetet, akkor miért nem lehettem amnéziás? - kérdeztem panaszos hangon. - Így is teljesen elvesztettem önmagamat, úgy viszont nem gyötörnének rémálmok - meredtem magam elé.

- Belegondoltál már a szüleid helyzetébe? Elvesztették az egyik gyermeküket, ami nekik talán még nehezebb, mint neked, hisz ők nemzették, az ő testük, az ő vérük volt. Ők látták felnőni, ők hallották az első szavait, és vigyázták első lépéseit. Mindezt akkor, mikor te még csak készülőben voltál. És mindez a gondoskodás semmibe veszett egyetlen malőr miatt, aminek sok ember itta meg a levét. Ha te elvesztetted volna az emlékeidet, akkor már téged sem tudhattak volna magukénak! - győzködött igaza mellett.

- Tegnap beszéltem anyáékkal - közöltem hirtelen.

- De hát... - képedt el.

- Igen, elcsórtam a mobilodat, és felhívtam őket, mert vágytam vigasztaló szavaikra.

- És? Mizujs otthon? - kérdezte, de szemeimen már láthatta, valami nincs rendben, így azt már meg sem említette, hogy engedély nélkül vettem el a telefonját.

- Hazaszállíttatják Alex holttestét. Hazaszállíttatják, és a hétvégén eltemetik! - tört ki belőlem, könnyeim feketén csordultak le, a szempillaspirálnak köszönhetően.  

- Te is hazamész? - kérdezte elszorult torokkal. Most már hivatalosan is tagadhatatlan volt, hogy megszerettük egymást, és tudtuk, ha egyszer eljön a búcsú, azt meg fogjuk sínyleni, mert egy barátot nélkülöznünk kell majd a mindennapjainkból. Most esett csak le, hogy milyen eszeveszett gyorsasággal váltják egymást a napok, és milyen rövid életünk. Mély levegőt vett, és feszülten várta válaszomat, mely egy gyenge kis fejingatás volt. Szaggatottan áramlott ki tüdejéből a bent tartott levegő, arcán felfedezhetőek voltak a megkönnyebbülés jelei.

- Nem, mert nem merek. Nem, mert nem tudlak utánozni. Így nem lehetek ott, mikor végső útjára eresztik! Ez olyan igazságtalan!- arcomon sorra gördültek le a könnycseppek, sós, fekete patakot képezve orcámon.

- Emlékszel, mit mondtam tegnap a külsőségekről? A temetés is pont ilyen! Mit ér, ha látod az örökre lezáruló koporsót, ha lélekben még mindig rabláncon tartod  mindkettőtök lelkét, és örök szenvedésre ítéled magadat? - mondta, és beindította a motort. Az arcom pedig egyre kísértetiesebb formát öltött fekete csíkjaival, a délutáni, játékos napfényben.

 ***

"A szép attól különleges, hogy törékeny. Attól válik értékessé, hogy megköveteli a legfelső szintet, hogy felül kell múlnunk önmagunkat, és azt a nem éppen elhanyagolható tényt, hogy genetikánkban van a hibázás. Mert ha vétünk, akkor minden kicsúszik kezeink közül, és minden összetörik. Ráadásul a törött darabok eltüntetése nem egyszerű. Hiába minden szuper pillanatragasztó, amely a reklám szerint még a plafonra is felragaszt, a szívre nem terjed ki hatásköre."

 
Harry

- Nem is tudom, haver! Ez így nagyon húzós! - mondtam tépelődve a telefonba.

- De egyben csábító is - állapította meg hangnememből.

- Az - vágtam rá. - Nem gondolkodhatnék még rajta? - kérdeztem kérlelően.

- Ezen nincs mit gondolkodni, Harry! Vagy benne vagy, ösztönből, vagy itt a beszélgetés vége - hangzott a számomra nem túl kedvező válasz a vonal túlsó végéről.

- Te könnyen beszélsz! Azonban az egyik felem meg van kötözve a filmszerződés által, és nem tudom, hogy a másik felemmel így tudok-e harcolni... - Nem volt ez több, mint nyafogás.

- Sajnálom, de döntened kell, mert a hezitálásodra nincs időm. És ha jól tudom, te adtál fel mindent azért az életért, amit most élsz! - rótta a szememre múltam visszafordíthatatlan rossz döntéseit.

- Legyen! - adtam be a derekamat. - Végül is egyszer élünk... - mondtam, miközben azon méláztam, hogy ha ez a filmbeli teljesítményem rovására megy, akkor én egyszer és keveset.

- Üdv a csapatban, H! - kaptam vissza régi becenevemet. Válasz nélkül megszakítottam a vonalat, és mobilomat melegítőnadrágom zsebébe csúsztattam. Az órára pillantva rájöttem, hatalmas késésben vagyok, úgyhogy futólépésben tettem meg az utat kocsimig, imádkozva, hogy semmiféle délutáni dugóba ne keveredjek bele. 

Szerencsére az utakon nem jártak sokan, ami igencsak meglepő volt, de kedvező. Pont akkor zártam le kocsimat, mikor Dominicat kirakta az a szőke nő.

- Szia! - intettem neki, mire felém indult.
- Hali! - köszönt halkan, és rögtön a kávézó ajtaja felé vette az irányt.
- Várj egy percet! - ütöttem a homlokomra, mire megtorpant. Gyorsan visszaszaladtam a kocsimhoz, és kivettem a kesztyűtartóról, amit akartam. - Tessék, ez a tiéd! - nyújtottam felé a két tábla csokit. - Nem virágot vettem, mert sosem értettem, mire mentek egy csokor gazzal. A csoki legalább finom, az oreo meg mindenkinél nyerő! - beszéltem meg magammal az észérveimet.
- Kösz! - mondta halkan, és belépett az üzletbe.
- Ennyire ne örülj a társaságomnak! - néztem utána hitetlenül, és követtem. - Úgy látom, rád is fér a boldogsághormon! - Időközben végignéztem rajta, gyönyörű, barna haja háta közepéig ért, fekete ruhája kihangsúlyozta remek alakját. - Hova ülünk? - kérdeztem, kezébe adva a döntés lehetőségét. Megrántotta fedetlen vállát, melyre csak gesztenyebarna fürtjei omlottak lágyan. - Jó, akkor mit szólnál az erkélyhez? - mutattam az üvegajtón túlra, majd válasz híján előrementem, és leültem az egyik asztalhoz. - Milyen szépen felszakadozott már a felhőlepel! - mosolyogtam, amint a gyenge napsugarak simogatni kezdték arcomat. Magamban ütlegeltem a fejemet. Nem lehetek ennyire béna, hogy az időjárásról beszélgessek vele!
- Igen, azt hittem, hogy már örökre gyászol - nézett fel. Meglepődve tekintettem rá. - De most úgy tűnik, az angyalok utat vágnak maguknak Los Angeleshez!
Elővettem féloldalas mosolyomat naiv megjegyzése hatására.
- Igen, szokatlan volt már ez a rossz idő itt, ahol elméleti síkon mindig ragyog a nap - helyeseltem.

- Hát, Londonban mindig esik az eső - még mindig bizonytalanul, halkan beszélt.

- Londonból jöttél? - csillant fel a szemem, egyfajta fájdalmas örömmel. - Mondjuk látszik rajtad, hogy Európai lány vagy.

- Hogyhogy? - kérdezett vissza kíváncsian. Beszélgetésünk fonala elkezdett gördülni.

- A Hollywoodi lányok mind festett szőkék, a bőrük barna, és csillogó rózsaszín cuccokban járnak, fájdalmasan magas sarkú cipőkben - jellemeztem azon női típusokat, akikkel eddig összehozott az élet. Szerényen nézett végig magán, de a téma nem izgatta igazán. - Képzeld, egyszer felvitette magát hozzám egy modell csajszi, valami filmes after party után. Rám mászott, meg hát én sem kérettem magamat. Már épp elindultunk volna az ágy felé, amikor egyszer csak kiugrott a táskájából egy kutyának csúfolt szőrcsomó. Ráadásnak a gazdijával ellentétben nem voltam neki szimpatikus, és végigvizelte a kanapét. Mondanom sem kell, ezek után nem volt már a cicababának sem kedve a dologhoz.

Felnevetett, az eddigi legtisztább nevetéssel, amit valaha hallottam. Gyermeki, őszinte kacaj volt ez.

***

"Nem tudom, ki, vagy mi dönt az életünkbe belépő emberek személyéről. Isten, vagy talán valamelyik segítője. Mindenesetre jól végzi a munkáját. Egyszer csak jön valaki, és rájössz, a meséket a valóság írta. Jön ő, a térded megremeg, és úgy érzed, ő a híd, vagy létra az életedben, mert van egy közös pont, és még ha ez fájó is, de összeköt nem csak titeket egymással, hanem az éggel is."

Dominica

- Köszönjük! - mondtuk egyszerre, amikor lerakta elénk a rendelést a pincérnő.
- Édes szájú vagy? - kérdezte mosolyogva, mikor mohón láttam neki a sütimnek, csak, hogy ne kelljen beszélnem.
- Nem - mondtam komolyan, de furcsa pillantására elnevettem magamat. - Kicsit. Viszonyítási alap nélkül úgy tűnhet, nagyon, de igazából nem annyira - kezdtem a magyarázatba, amibe végül belegabalyodtam.
- Most mondjam azt, hogy értem? - kérdezte mosolyogva.
- Semmiképp. Tudod, a bátyám nagyon szeretett enni, és bármi lement a torkán, amiben cukor volt. De tényleg bármi! Sokszor csak úgy a tejszínhabot nyomott a szájába, mikor hazaértünk suli után - merengtem el a régi szép időkön.
- Anya is iszonyatosan csoki függő volt, bár ezt sokáig mindenki elől remekül titkolta - mondta félrehúzott szájjal. - Egészen addig, míg láthatóvá nem váltak a plusz kilók.
- Neked is hiányzik, ugye? - kérdeztem, ügyelve, hogy hangomból tapintatosság csengjen ki.
- Nagyon. Nem tudom túltenni magamat azon, hogy... - nem fejezte be a mondatot, csak lehajtotta fejét. Arca elveszett göndör fürtjei között.
- Tudod, nekem hatalmas előnyömre vált Caroline személye. Sokat tanulok tőle, és rávezet bizonyos dolgokra. Én vallásos családban nőttem fel, és egész életemben azt hittem, hogy hiszek. De nem. A hit gondolati részét próbáltam egész eddig megfogni, ahelyett, hogy gyakorlatban alkalmaztam volna. Az igazi hit csak most kezdődött el, a nehéz időkben.

- Neked akkor befolyásod van oda fel? - kérdezte Harry, mély hangja elcsuklott.

- Ez ennél bonyolultabb - hajtottam le a fejemet, és enyhe bűntudatom keletkezett, hogy nem tudtam neki kellőképpen válaszolni.

- És... - tétovázott, mérlegelte, hogy mekkora hülyeség, amit kérdezni szeretne.

- Biztos vagyok benne, hogy anyukád is fent van - próbáltam megnyugtatni, és gondolati kérdésére válaszolni.

- És én hogy kerülhetek oda? - ismét az a görcsös, kétségbeesett rekedtség.

- Úgy, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget! - szorítottam meg a kezét. Teste alig érezhetően megrázkódott, amint hozzáértem, és hálásan ajándékozott meg smaragd szemeinek csillogásával.

- De van rá esély? - kérdezte erőszakosan.

- Van. Hidd el, egy nap újra találkozni fogtok, és akkor együtt élhettek örökké.

- Örökké... - ismételte meg babonázottan. - Örökké... - könnyeimmel birkózva bólintottam. - Remélem minél hamarabb bekövetkezik ez a találkozás! - zárta végül a gondolatmenetet.

- Vigyázz mit kívánsz, mert valóra válhat! - intettem óva.

- Ha ez így működne, már rég boldog lennék! - mondta keserűen maga elé meredve.

- Ha kérsz valami jót az égtől, akkor általában kapsz egy akadályt. De ha azon túl jutsz, akkor ott lesz a leghőbb álmod- vontam meg a vállamat, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga.

- Okos - bólintott elismerően, és nagyot kortyolt kólájából, hogy levigye a szájában maradt beszélgetés keserű ízét a cukros lötty.
- Dehogy - sóhajtottam. - Csak meg tudom fogalmazni mindazt a katyvaszt, ami a te agyadban is ott  kavarog.
- Tehát okos - vonta le a következtetést. - Szép és okos. Remek párosítás - bólintott elismerően.
- Minden lánynak így bókolsz? - kérdeztem. Elkezdtem egyfajta térképet rajzolni róla, vagy inkább hozzá gondolatban.
- Ez nem bókolás - mondta, fejét kicsit megrázta.
- Akkor? - kérdeztem vissza.
- Ez csak a tények ismertetése. Én nem tudok bókolni -szögezte le.
- Szavaidba mégis minden lány belepirul - állapítottam meg, és éreztem, hogy nekem is megtelt vérrel sápadt arcom, így gyorsan el is takartam két tenyerem ráfektetésével.
- Ez nem a szavaimtól van, hanem a kisugárzásomtól. Én másképp csajozok, de az titkos módszer- húzta fel egyik szemöldökét vigyorogva.- De a szavakkal való játékból mindig vesztesen kerülök ki. Talán majd ha egyszer találok egy lányt, akit szívemből szeretek, akkor majd a zsigereimben lesznek a mondatok, és el fogom tudni mondani neki kellőképpen ünnepélyes hangnemmel, hogy mennyire gyönyörű. Talán majd egyszer irodalmi értékű hasonlatokkal fogom illetni egyes testrészeit. De addig is maradnak a gének - tárta szét kezeit.
- Ha ezt elmondod majd neki, az pont elég - mondtam, és lopva végigmértem egészét. - Egyébként mi az a titkos módszer? - vontam össze egy vonallá szemöldökeimet.

- Ha elárulnám, akkor már nem lenne titok! Tudod, pont ez benne a tuti, hogy nem tudja senki! - vigyorgott önelégülten.

- De ha minden utadba kerülő lányon, aki megtetszik, alkalmazod, akkor lelepleződik, nem? - ráztam értetlenül a fejemet.

- Nem, mert az olyan mester, mint én, úgy őrzi meg titkát, hogy világgá kürtöli - közölte titokzatosan.

- Ennek semmi értelme! - mondtam.
- Az élet legélvezetesebb dolgai mindazok, melyeket ész nélkül teszünk.
- Ez nem igaz, mert a felelőtlen 'kirúgunk a hámból' típusú estéknek mindig meg van a következménye - kötekedtem.
- Nem a részeg estékre gondolok - nézett a szemembe. - Egy csomó dolog van, amire vágyunk, aztán egyszer csak leszáll agyunkra a köd, és megtesszük.
- Példa? - kérdeztem, csakhogy nehogy igaza legyen.

- Akkor most beavatlak a titkomba- hajolt át az asztalon. Kicsit hátrahőköltem.
Felállt, közelebb lépett hozzám, majd megfogta karomat, és engem is felhúzott magához. Fejem búbján éreztem mély lélegzet vételeit, mely borzolta rakoncátlan hajszálaimat. Felpillantottam rá, jól esett magassága. Hatalmas kezei arcomra kúsztak, az agyamba pedig piros, harsogó betűkkel kúszott be a 'stop' szó, maga után húzva három hatalmas felkiáltójelet. Mégis, bőre érintése oly selymes volt, két tenyere oly lágyan keretezte arcomat, hogy arra nem lehetett nemet mondani. Lassan hozzám hajolt. Kiszáradt ajkaim szomjasan tapadtak övéire. Jól csókolt, jobban, mint hittem, bár gondolom volt már benne tapasztalata. Nyelveink vad táncot jártak.

- Ez az én titkos fegyverem! - búgta bőrömbe, míg száját szájamtól fülemig húzta el.

Szemhéjaim még leszorítottam egy másodpercig, kihasználtam az egyszer élünk filozófia előnyeit. Majd a valóság kegyetlenül rángatta szét szemeim, hogy teljes életnagyságban pottyanjak vissza a cukrászda köveire. Nem fogtam fel azonnal, mi is történt, de amint tudatosult bennem, a kezem reflexből lendült.

- Ááu! - kapott arcához, ahol a bőr kapott egy kis pírt. 

- Ezt megérdemelted! - vágtam hozzá durcásan.

- Azt ne mond, hogy nem élvezted!
- Ja, te csak az ösztöneid szerint cselekedtél, mi? - kérdeztem dühösen.
- Nem! Ha az ösztöneim hajtottak volna, akkor már nem itt lennénk, és nem ilyen ruhában - mondta tűnődve.
- Hogy te mekkora szemét vagy! - mértem végig megvetően.
- Miért kell mindig rosszra gondolni? - kérdezte nevetve, mire homlok ráncolva hátrafordultam. - Jó, mondjuk az sem lenne rossz! - folytatta.
- Elég! - tartottam magam elé két kezemet tiltakozva.
- Most mi a baj? - indult utánam, amikor faképnél akartam hagyni. - Azt hittem, te is olyan jól érezted magadat ma délután, mint én.
- Igen, jó volt, de attól még idegenek vagyunk! Ez volt az első..
- A harmadik! - javított ki okoskodóan.
- Akkor a harmadik alkalom, hogy találkoztunk, erre te megcsókolsz! - háborodtam fel, és konokul mentem tovább.
- Hmm... Egész más nézeteket vallunk - mondta. - Nem hinném, hogy két ember idegen egymás számára, ha egyszer minden mozdulatuk a másikat segíti, és minden érintésük áramütésként hat a másikra. Lehet, hogy még nem veséztük ki a másik érdeklődési körét, mégis hiszem, hogy egy földöntúli ismeretség összeköt minket.
Szavaiba beleborzongtam. Fogalma sem volt róla, miről beszél, mennyire igazak szavai.