9.fejezet - Felforgatott életek

"Sírtatok már valaha könnyek nélkül? Tudjátok, milyen érzés, mikor csak a hang nyer fájdalmas utat a külvilág felé, csak az arc feszül rémképpé, csak az izmok dolgoznak, de a könnyek kútja apadt?"

Harry

Idegesen rúgtam bele bejárati ajtómba, mely lefeszített zárjával könnyedén, kulcs nélkül beengedett.
- Hogy az a... - szitkozódtam, mikor dühöm levezetésére bal öklömmel belevágtam a kemény fába. - Ilyen nincs!
Kirázott a hideg, amint beléptem a felforgatott lakásomba, és idegen érzéssel néztem körül; mint a vad, mely kicsinyét emberi kéz érinti, és illata már oly elviselhetetlen lesz, hogy a szülőnek már az sem számít, hogy az ő porontya. Nagy léptekkel szeltem át a tágas lakás minden helységét, felületesen szemlélve az egyoldalú háború nyomait. Minden szobában ugyanaz a látvány fogadott, széttört cserepek, szétszaggatott ruhák, szétdobált tárgyak sírtak keservesen a földön heverve. Végül a nappaliban kötöttem ki, a világ forgott körülöttem, és kívántam, bárcsak álmodnék. A kezemből kiesett az addig hőn szorongatott boríték is. Savanyú ábrázattal léptem a betört képernyőjű plazma tv-mhez, és a rommá zúzott hifi berendezéshez. Egyértelmű volt, hogy aki járt itt, annak nem a rablás és fosztogatás volt a célja, hanem az életem rommá zúzottságának képi megjelenítése.
- Nem lehet igaz! - szűrtem fogaim között szaggatottan a szavakat, melyeket csúnyábbnál csúnyább káromkodások követtek, de feszültségem nem apadt. Még egyszer körbefordultam, jeleket kutatva, ki járt itt, bár elég egyértelmű volt.
A szívem monoton kalimpálása kihagyott egy ütemet, mikor a szoba egyetlen ép, de törékeny bútorán megpillantottam a fehérlő lapokat. Álmomban is felismertem volna a forgatókönyvet, mely látszólag hanyagul lett asztalom közepére ejtve. Remegő végtagokkal mentem oda, és vettem kezeim közé az összetűzött lapokat, miközben a falon táncoló, árnyékoknak öltözött rémek táncát vizslattam.

"Te sem gondoltad komolyan, hogy megúszod, ugye, kisfiú? Ellenkezz nyugodtan, én jókat röhögök a gyerekes viselkedéseden. De tudd, ha nem leszel ott hétfőn, 7:00-kor a filmgyár kapujában, akkor minden kérésed nélkül mehetsz anyád után! Ronald"

Olvastam fel a mellékelt kis cetlit. Hangom elcsuklott az embertelen mondatok útvesztőjében, gyönge lábaim feladták a harcot, összecsuklottak, és egy szempillantás alatt a földön találtam magamat. Mint egy bukott király a trónon, úgy ültem a sok eddig értékesnek számító, de most már csak haszontalan szemetek között. Görnyedt hátamban minden izom megfeszült dühömben. Ordítani akartam, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, sírni tudtam volna, de nem láttam hasznát. 

- Szemetek! - búgtam magam elé. - Arra köteleztek, hogy írjam alá a ti szegénységi bizonyítványotokat! - ziláltam. 

***

"Minden egyedi és új dolog egyszer divattá válik. Minden találmány egyszer tömegcikk lesz. Így van ez az álmokkal is. Előbb, vagy utóbb már te sem tudsz különbet álmodni a többieknél."

Dominica

Kitágult pupillákkal bámultam az ölemben heverő vaskos könyvet, melynek súlyától már zsibbadtak vékony, gyenge lábaim.

- Az emlékfoltozók arra hivatottak, hogy segítsenek azon embereken, akik már feladták életüket egy, a múltban történt esemény miatt. Jogukban áll módosítani más személyek emlékeit, de csakis a tiszta, nemes cél érdekében. Képességükről nem számolhatnak be senkinek, sem hozzátartozónak, sem barátoknak, különben a felsőbb erők beavatkozásával erejétől megfosztjuk - olvastam a száraz szöveget. - Car, ez olyan hivatalos! - fintorogtam.

- Te akartál mindent tudni...

- ...magamról - fejeztem be a mondatot helyette.

- Pontosan - bólintott elgondolkodva. - Hát, tessék! - csapta össze kezeit.

- Car, én ezt nem akarom! - csuktam be a könyvet, és köhintettem egyet-kettőt a belőle felszálló portól.

- De hisz élheted tovább az életedet ugyanúgy! - próbált meggyőzni. - Ettől csak több lettél!

- Nem! Egyébként sem tudnám Alex nélkül ugyanúgy folytatni, erre jön ez a mese, és... Nem tudom, hogyan tovább! Tudod, már éppen összetörtem belülről, és kezdtem megtapasztalni a való életet. Kezdtem felfogni, hogy változtatnom kell az álmodozásomon, mert egyszerűen csak az boldogul, aki bánt, aki sárba tipor másokat, aki lop, csal és hazudik. És ekkor kiderül, hogy végül mégis nekem volt igazam, mert a mesék élnek, csak néhányan annyira vakok, és szegények, hogy csak a harsány színeket látják, és nincs másuk a pénzen kívül. És boldog is lehetnék, hogy így alakult, mert lehet, hogy idővel én is ezen emberek közé tartoztam volna. De egyszerűen nem lehetek elégedett, mert emberi mivoltomat nem tudom levetkőzni, akármilyen rejtett képességek birtokában álljak is! A mi fajunk jellegzetessége pedig az, hogy mindig panaszkodik. Így sem jó, mert nem tudom eléggé használni a képzeletemet. A mesékben, és bolondos ábrándokban pont az volt csodálatos, hogy csak álom volt mindegyik, csak feltételeztem, hogy léteznek, és az agyamnak munkálkodnia kellett, hogy kirajzolja képüket. Hogy lehetetlen volt őket megfogni, és mikor értük nyújtottam kezeimet, elillantak. Ez tette különlegessé és varázslatossá őket.

- A te legnagyobb bajod az, hogy elvesztetted önmagadat, és most próbálod mindenre kivetíteni a szenvedésed - szólalt meg csendesen.
- Akkor adj tanácsot, hogyan leljem meg újra magamat! - ráztam a fejemet hitetlenül.
- Ez az amiben én nem segíthetek! Hidd el, szívesen irányítanálak, ha tehetném, és tudnám, hogy úgy mindig a helyes úton maradsz! De az én kezem is meg van kötve, és csak csendes szemlélője lehetek életednek - mondta.
Homlokomon mély ráncok jelentek meg, szemöldökeim egy vonallá futottak össze.
- Néha azon gondolkodom, hogy lesz-e olyan, hogy egyből, rejtvényfejtés nélkül megértelek - néztem rá.
- Egyszer biztosan. Ha elég időt töltesz valakivel, akkor megkapod azt az ajándékot, hogy kiismered. Tudni fogod a reakcióit, és érteni a gondolkodásmódját.
- És az jó? - kérdeztem még mindig gyanakodva. Furán nézett rám. - Mármint ha kiismerek egy embert, akkor egy idő után unalmassá fog válni az illető számomra.- magyaráztam.
- Nem, félreérted! - vágott közbe. - Az, hogy ismered, csak arra lesz jó, hogy elhagyjátok a formalitásokat, a felesleges dolgokat, és levetkőzzétek a gátlásokat. De ha szeretsz valakit, akkor számodra mindig fog újat rejteni egy mosoly, új értelmet kapni egy szó, és akár ezerszer is meghallgatod majd ugyanazt a mondatot.
- Honnan veszed ezeket a szövegeket? - adtam fel, és elmosolyodtam. Megrántotta vékony vállát. - Caroline! - szóltam percekkel később.-Kérdezhetek valamit?
- Már megtetted! - vette elő mosolyát.
- De mást! - megvártam, amíg bólint, majd folytattam. - Nem véletlen, hogy te vagy most itt velem, ugye? - mondtam ki, ami a szívemet nyomta.
- Ezt meg hogy érted?- kérdezett vissza.
- Hát, gondolom te sem csak egy nő vagy a gyülekezetből. Te sem tartozol az átlag emberhez. Nem véletlen, hogy ilyen bölcs vagy, hogy mindig megadod a választ a kérdéseimre. Nem véletlen, hogy itt ülünk ezen a kanapén, és beszélgetünk az élet hatalmas semmiségeiről, melyek mindent jelentenek az ember lelkének, de mégis a szemnek, a tapintásnak nem is léteznek.- Már kijelentőmódban beszéltem, mintsem kérdőmondatokban.- Jól látom?
- Jól. Tudod fogalmad sincs, milyen erők lettek tenyeredbe helyezve - húzta fel lábait törökülésbe. - Vonzerőd lett. Feladataid, amelyet megkönnyítenek külső jegyeid. Az emberek úgy érzik, közel kell, hogy kerüljenek hozzád, de nem értik okát. Sok ember fog ezáltal az utadba kerülni, de tudod, nem mindenki olyan jó szándékú, mint te, vagy én. Rengetegen meg fognak próbálni eltávolítani téged e földről, és te olyan kis szeleburdi vagy, hogy nem biztos, hogy mindig ki fogod szúrni azokat az apró kis figyelmeztető jeleket, amiből tudni lehet, hogy valaki ártalmas rád nézve. Kell melléd valaki, aki megvéd, aki vigyáz rád. Erre lettem kirendelve én.- Sóhajtott nagyot, de ez a mély levegővétel nem volt panaszos, vagy szomorú.
- Szóval te olyan őrangyalszerűség vagy nekem? - kérdeztem, nagy vigyorral a képemen.
- Nem, csak a barátnőd. Aki történetesen megóv téged a veszélytől - próbált lelombozni.
- Angyal, barát, hát nem teljesen ugyanaz? - értetlenkedtem jogosan.

***

"Arra kárhoztattam, hogy egy nagy városban éljem le az életemet, emberek között. Azt a poklot láncolták hozzám, hogy játsszak egy szerepet, és ne mutassam ki a valódi érzéseimet. És mégis, a sors furcsa fintora, hogy gyermekkoromból megmaradt élményeim között ott vannak azok a gondtalan percek is, amiket ebből az őrült, zajos diliházból kitörve állatokkal tölthettem."

Harry

A szél süvített mellettünk, ziháló testeink támaszkodtak szárnyára.

- Haver! Ugye tudod, hogy nagyon sokkal jössz? - ordított utánam egy álmos hang.
Nem foglalkoztam vele. A füleimben lüktetett a vér, az adrenalin nyílt utat kapott ereimben. Mélyeket lélegeztem, beszívtam a friss, hajnali levegőt, kiélvezve a szmogmentességet. Már csak pár méter választott el a céltól. A gyomromat furcsa bizsergés öntötte el, mikor elhagytuk, majd lelassítottunk, szinte egy testként mozogva.
- Remek idő! - nyomta le a nyakában lógó stoppert Dick.
- Ez csak természetes! - vigyorodtam el.
- Hát persze! - csóválta meg fejét. - Tudod, nem hittem, hogy ennyi év után még látni foglak itt - mondta, miközben még mindig a stopper kijelzőjét nézegette, igencsak csodálkozva.
- Igazság szerint én sem - töröltem meg meg izzadt homlokomat, majd leszálltam Hullócsillagról. Elégedett nyerítéssel adta tudtomra, tetszik a simogatás, amit kezemmel reflex szerűen végeztem oldalán.
- Én azért reménykedtem benne, hogy édesanyád egyszer még elhoz ide! Tudod neked a véredben van a lovaglás, és jót is tesz neked, ellenben a filmezéssel! - mondta ki őszinte véleményét.
- Honnan tudod, hogy az nem tesz nekem jót? Legalább hat éve nem találkoztunk már! - szisszentem fel, mert tudtam, igaza van, de belátni nem mertem.
- Csak rád kell nézni! Sápadt vagy és nyúzott!-intett fejével felém. - Azért találhattál volna jobb időpontot is, mint a hajnali négy órát! - rótta szememre újra, majd elnyomott egy ásítást.
- Az életnél reklamálj, ő hozta így! - vetettem oda flegmán.
- Értem. Illetve nem. Hogyhogy eljöttél, miről jutott eszedbe? - nézett rám kérdően, miközben bevezette Hullócsillagot az istállóba.
- Hosszú történet! - horkantam fel.
- Mint az előttünk álló nap is.
- Igaz - sóhajtottam. - Tudod - dőltem neki a fa tákolmány oldalának - elegem lett.
- Miből is? - kérdezett vissza, és leült elém a nedves fűbe.- Ha csak félmondatokban tudsz beszélni, akkor inkább ne mondj semmit.
- Bizonyára te is hallottál anyám haláláról - kezdtem bele.
- Sajnos. Isten nyugosztalja szegény asszonyt - hajtotta le fejét.
- Hát, itt indult a lavina. Már előtte is szenvedtem eleget a hírnév miatt, de anyám halála óta még jobban idegesít a sajtó kotnyeleskedése. Ráadásul a filmezés ördögi köréből sincs kiszállás számomra, csak együtt az életemmel. Aztán tegnap este megkaptam anyám végrendeletét, mellé pedig egy levelet. A levélben szót ejt erről a régi életünkről is, amikor a lóversenyzés volt az életünk, amikor beleszeretett apámba, tudod, régi szép idők. Hát, amikor először elolvastam a levelet az ügyvédemnél, bizony belekönnyeztem. Utána hazamentem, gondoltam áttanulmányozom még egyszer-kétszer a sorokat, nézegetek pár régi fényképet, aztán kezdődik az újabb szokványos Los Angelesi nap. Csakhogy valaki keresztülhúzta a számításaimat. Nem volt maradásom a lakásomban. Beültem a kocsimba, de nem tudtam, merre menjek. - Eszembe jutott a feldúlt nappalim padlóján heverő fehér boríték, mely kecsesen hullott ki hosszú ujjaim közül.- Szinte tudtom nélkül jöttem ide. Be kell látnom, hiányzott. Remekül levezette a bennem felgyülemlett stresszt.
- Tudod, hosszú volt ez a hat év, és ez a ló mindvégig rád várt! - jegyezte meg.
- Hagyjuk ezt, Dick! Lássuk be: megy tovább az élet nélkülem is! - néztem körül, a tanya csakugyan rengeteget változott, mióta utoljára jártam itt.
- Nincs olyan személy, aki meg tudná állítani az órát! De olyan van, akinek hiánya miatt lassabban telnek a percek! - lehelte maga elé.