13. fejezet - Valóság és álom határán

"Egy apró mozdulat, kis suhintás, mely nekünk csekélység, egy másik világnak talán hurrikán." 

Harry

Minden olyan hirtelen történt, mint derült égből a villámcsapás méri ijesztő ágszerű nyúlványait a föld felé.
- Fiatalok, merre vagytok?

- Itt! - lökött el magától gyorsan Dominica, és félelmetes lendülettel állt fel, vézna, nőies testéből ki sem néztem volna, hogy ekkora erőt képes kifejteni, hogy a vonzerejéről már ne is beszéljek.

Nevetve terültem el a piszkos földön, karjaimat és lábaimat egyszerre kezdtem el mozgatni a víztócsában, ami körülvett, mintha csak hóangyalt készítenék a havas udvaron. Hát nem csodálatos az emberi képzelőerő, és hatalmas a fantázia ereje?

- Itt meg mi történt? - nézett körbe Caroline döbbenten.

- Öhmm... Próbáltunk feltakarítani, de kiborult a víz - mondta Dominica elpirulva.
- Tájkép csata után - dünnyögtem magamnak.

- Menj fel átöltözni, én meg hozom a felmosót! - nevetett fel Car, miközben Dominicához fordult, ami kicsit engem is megnyugtatott, látva, nem fog a torkunknak esni.

Domi egy szempillantás alatt eltűnt, csak dobogását lehetett hallani, amint felment, vagy inkább feltrappolt a lépcsőn. Fedetlen, vizes talpa furcsa, cuppogó hangot adott ki, amint találkozott a földdel. Nehézkesen feltápászkodtam én is, mintha csak valami öreg bácsika lennék, úgy ropogtak csontjaim.
- Segítsek? - kérdeztem meg Carolinet udvariasságból, amikor kezébe vette a felmosórongyot. Arca Dominica távozásával szinte átmenet nélkül komorult el. Hallgatagon, mélabúsan ingatta meg fejét, jelezve, boldogul egyedül is.
Úgy gondoltam, nem szerencsés vele ott maradnom kettesben, így hát le akartam lécelni, Dom után, persze némi hátsószándékkal, hisz jött nekem egy csókkal. Na, jó, azért férfi énem is beleszólt a döntésbe, hisz a takarítás nem volt valami vonzó feladat számomra.
- Harry! - csapódott Car hangja a hátamhoz, amikor már pont távoztam a konyhaajtón. Kelletlenül fordultam meg, és állammal felé böktem, jelezve, mondja. - Vigyázz rá! - hangja bársonyos volt, tele fájdalommal és félelemmel.
- Meglesz! - mosolyodtam el megkönnyebbülten, hogy ennyivel megúsztam az okítást, és mire észbe kaptam, már szedtem is villámléptekkel a lépcsőket.
Óvatosan léptem ajtajához, ami résnyire nyitva maradt. Szeleburdi mozdulatainak most láttam először számomra kedvező hasznot. Tudtam, hogy felelőtlenség, amit teszek, mert egy kártyavár tetején táncolok, mely minden kis mozdulattal közelebb kerül az összeomláshoz, de a rossz mindig is mágnes módjára vonzott. Benéztem a résen, de további intézkedésekre már nem futotta erőm. Az eredeti kopogok, majd bemegyek terv már rég megdőlt, és most minden értelmes gondolatom befuccsolt. Férfi énem ismét előtérbe került, és nem tehettem ellene semmit. Szemeim kikerekedtek, már szinte vártam, mikor esnek ki. Csak álltam és néztem, mint az a bizonyos borjú az új kapura. Dominica éppen vizes gönceitől szabadult meg, hátán játékosan futottak végig a vízcseppek. Nagyot nyeltem, és hátrébb léptem egy lépést, mert azért féltem a lebukástól. Azonban tekintetemet egy pillanatra sem tudtam elszakítani fehér, hamvas bőrétől, lassú, kecses mozdulataitól. Kipattintotta fekete melltartójának kapcsolóját, és egy pillanatig semmi nem takarta gyönyörű kebleit. Az eszem lecsúszott egy dominánsabb tájékra, figyelmemet pedig képtelen voltam megosztani többfelé. Elég volt egy apró mozdulat, és elértem a lépcső szélét, a lábam lecsúszott a peremről, majd nagy hanghatás kíséretében leestem néhány lépcsőfokot.
- Mi történt? - rontott ki Domi a szobából, felsőteste köré csak egy törölköző volt tekerve.
- Semmi! - vágtam rá talán túlontúl gyorsan, szemeim még mindig azon a helyen tartottam, ahol most egyik kezével a törölközőt fogta.
- Azt látom - mondta kételkedő hangnemmel, de igazából szerintem azt nem tudta eldönteni, sírjon bénaságom miatt, vagy nevessen rajta.
- Jó a szemed - jegyeztem meg, miközben fel próbáltam állni. A bokám sajgott az eséstől, és a fejemet is bevertem, mikor hátra akartam szegni annak érdekében, hogy ne kapjak még több sérülést a nemrég látottak következtében.
- Pillanat - kapta kezeit szája elé, és eltűnt a szobaajtó mögött, amit ezúttal rendesen be is csukott. Néhány másodperccel később felöltözve, száraz ruhában jelent meg, és odasietett hozzám. - Nagyon megütötted magadat? - kérdezte kedvesen, és kezeit nyújtotta, hogy felsegítsen. Persze büszkeségem ezt nem hagyta, és csak azért is egyedül álltam fel.
- Csak kicsit szédülök - magyaráztam panaszomat.
- De mégis mi történt? - ez volt az a pont, amikor megakadtam. Mégis mit mondjak neki?
- Hát, utánad jöttem... illetve akartam jönni... csak... csak megcsúsztam - habogtam, már-már beletörődve, hogy úgysem tudok hihető sztorit produkálni.
- Béna vagy! - nevetett fel, én pedig nem tehettem mást, mint helyeseltem. Ennyit az önbizalmamról.
- De mostmár semmi bajom! - bizonygattam, és megpróbáltam visszakászálódni az emeletre, bár még néhol félre léptem. - Bár egy gyógypuszi igazán jól esne! - villantottam sunyi mosolyt, és a fejemhez kaptam, mintha eszméletlenül hasogatna, pedig valójában nem volt nekem semmi bajom.
- Ne legyél szemtelen! - rázta meg mutatóujját felém.
- Én? - mutattam magamra és elővettem pimasz, féloldalas mosolyomat. - Távol álljon tőlem! Csak ilyen nagy beteg gondoltam megérdemel egy aprócska puszit... - célozgattam. Makacsul megrázta fejét, pajkos, hullámos tincsei ide-oda ugráltak. - Csak egy icipici puszikát! - mutogattam ujjaimmal a mértékegységet.
- Nem - közölte.
- Lent már majdnem megcsókoltál! - emlékeztettem a néhány perccel ezelőtt történtekre.
- De a Sors közbeszólt.
- Nehéz dió vagy! - fogtam a fejemet, és panaszos arcot vágtam. - Áú! Hidd el, hogy nagyon fáj a fejem!
- Elhinni elhiszek én sok mindent, de attól még nem biztos, hogy cselekszek is az ügy érdekében - vonta meg a vállát. - Van egy fontossági lista.
- Nők és a csavaros észjárásuk - forgattam meg a szemeimet, és szembefordultam vele. Ő először összerezzent, és a falhoz simult. Nem értem hozzá, nehogy megijesszem, de lélegzetemmel simogattam.
- Nem is csavaros! - vetette oda duzzogva.
- De! Szerintem te vagy szónoknak vagy politikusnak készültél! - vigyorodtam el.
- Bolond! - ütött lazán a mellkasomra.
- Csak egy kicsit - mosolyodtam el a lehető legmegnyerőbben. - De tudok ám komoly is lenni! - tettem felelőtlen kijelentést.
- Nem hiszem - ingatta meg fejét.
- Pedig így van. - Elhallgattam néhány másodpercre, és gondolkodtam, mivel bizonyíthatnám be azt, amiben még én is kételkedek. Végül megszólaltam, megakadályozva, hogy a csend közénk férkőzzön. - Például a hozzád való szándékaim is komolyak. Szeretnék a férfi lenni az életedben!
- Harry, figyelj csak! Ez nekem kissé még korai - harapott bele alsó ajkába, és ezzel a mozdulattal teljesen kikészített. - Nekem még túl friss a baleset, a bátyám halála, ez az egész! - hozta fel a témát, amitől az én szívem is görcsbe rándult.
- Ne tiltakozz az érzéseid ellen! - szúrtam közbe.
- Én nem tiltakozok! - cáfolt rá állításomra. - Egyszerűen csak nem tudom mit érzek. Hisz eddig Alex volt az, aki megvédett, aki mellett biztonságban érezhettem, és éreztem is magamat! És még nem tudom...
- Nem akarod - szóltam ismét közbe.
- Nem tudom - nyomta meg a két szócskát - leváltani őt az első helyről.
- Most válaszolj őszintén egy kérdésemre! - kértem, és mutatóujjamat szája elé helyeztem. Kínzott, hogy nem érhettem hozzá, mert féltem, egy óvatlan megnyilvánulással minden udvarlásom fuccsba megy. - Melyik a fontosabb számodra: a szerelem, vagy a szeretet? - szegeztem neki a kérdést, majd két karomat bástyaként nyomtam a falhoz két oldalán.
- Nem tudom. Élni egyik nélkül sem lehet - szinte lihegte a szavakat, olyan gyorsan vette a levegőt.
- Mégis - erősködtem.
- Az én véleményem az, hogy egy kicsit a szeretet vezet - válaszolta diplomatikusan. - Csak az egyik egészen kicsi korodtól benned van, hiszen ragaszkodsz a családodhoz, és szereted őket, a másik meg a pubertáskor szüleménye- fejtette ki bővebben gondolatait. Szemeimet mindvégig formás ajkain tartottam. - Különben is! Nem lehetsz szerelmes anélkül, hogy ne szeretnéd a másikat. A szerelem szeretet nélkül csak vágy, mely lángol, éget, majd mikor eléggé megsebzett, kialszik. Hiszen a szerelem lényege, hogy tudjunk szenvedélyesen szeretni egy, a másik nembe tartozó embert. Ha valamelyik összetevő hiányzik, a kapcsolat összeomlik. Viszont szeretni létszükséglet. Lehetsz "szerelmes",- apró kezeivel macskakörmöket írt a levegőbe- ugorhatsz egyik egy éjszakás kalandból a másikba, de mégis úgy fogod érezni, magányos vagy- érvelt. Mondata végén nagyot nyeltem, kicsit fájt a valósággal való szembesítés, mégis valahogy jól esett, mert úgy éreztem, személyiségem alakulóban van.
- Honnan tudod ezt ennyire? - kérdeztem szinte tudtom nélkül.
- Nem voltam még szerelmes - vonta meg a vállát lazán, fejét oldalra fordította. - Viszont szerettem már igazán. Nem voltam még szerelmes, de láttam a barátnőimet, akiknek élete cseppet sem boldogabb, mint az enyém. Láttam őket számtalanszor szárnyalni, majd összetörni. De bármelyik állapotban jártak, végül elmúlt. Néhány nap, és tovatűnt. Viszont az én szeretetem -csakhogy megfelelő példát hozzak - a bátyám iránt, nem múlik. Sőt! Egyre erősebb lenyomatott vés belém, és néha azon kapom magamat, ismétlem egy szavát vagy mozdulatát, mikor lelki szemeim előtt megjelenik alakja.
- Értem. Szóval a végeredmény nem más, mint hogy a szeretet a fontosabb - foglaltam össze monológját.
- Igen - egyezett bele a véglegesítésbe.
- Az jó... - csillant fel a szemem. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, fejét még mindig oldalra tartotta. Hosszú ujjaimmal óvatosan elfésültem füléről haját, és szinte suttogva mormogtam beléjük: - ...mert azt hiszem szeretlek! - az utolsó szót nyomatékkal ejtettem ki, a hangokat a lehető legtisztább csengésükkel dúdoltam. - Menthetetlenül belegabalyodtam egy nő hálójába - tettem hozzá magamban.
Arca hirtelen döbbent kifejezéssel fordult felém, nagy, szürke szemei még nagyobbra nyíltak.
Megcsókoltam. Igazi, mély tartalmú csókkal. Megcsókoltam, minden erőmet beleadva. A mennyben jártam, és minden kis mozdulatommal arra törekedtem, hogy őt is magammal rántsam. Csak fel, fel és fel. Azt akartam, hogy forogjon a folyosó, hogy a körülöttünk lévő tárgyakból csak pacák látszódjanak a mámortól, hogy ne számítson semmi, folyjanak össze a napok, hónapok, a gondolatok. Szájaink, mint valami puzzle darabjai, úgy illettek egymáshoz. Életemben először csókoltam meg úgy egy lányt, mint egy mesebeli történetben a herceg a királykisasszonyt. Arra kellett rájönnöm, igencsak fess és jóképű herceggel áldották meg LA-t személyemben.

***

"Magam buzdítottam a rosszra!"

Caroline

Megviselten hanyatlottam le a fürdőszoba hideg kövére. Idegességemben majdnem felborítottam a felmosóvödröt, melyben a piszkos, kavargó víz ellentmondásosan tisztán tükrözte lelkiállapotomat.
-Nyugi, Caroline!- biztattam magamat, majd felnyúltam a mosdókagylóhoz, és megnyitottam a hideg vizet. Egy pillanatig erőt gyűjtöttem a felálláshoz, addig a víz csak ujjaimra csobogott olyan sebességgel és erővel, hogy azok zsibbadni kezdtek. Feltápászkodtam.- Hova tűnt az a pirospozsgás arc?- kérdeztem tükörképemtől keserűen, mellyel szembetalálkoztam. Persze ez költői kérdés volt, igazából mindenkinél jobban tudtam, hogy mi  is a válasz.-Öregszel, és berozsdásodsz- bólintottam. Eme beszélgetés magammal is arra utalt, hogy igazam van. Nemsokára szenilissé válok majd, megjelennek majd első ősz hajszálaim, és nem kizárt, hogy macskát is veszek majd. Csakhogy ki ne essek a tökéletes, tipikus és unalmas esetek köreiből, és jó idős asszonyként haljak majd meg, erősítve az átlagot. Mert tudtam, hogy egyszer elfog jönni ez az idő is, hiába minden természetfeletti bonyodalom. A törvények ellen ez sem harcolhat. Angyal vagyok, mégis meg kell halnom, mert a természetes állapot minden élőlénynek ugyanaz: megszületünk, élünk, és végül távozunk, legyen szó akár kiválasztott, képességekkel megáldott teremtésről, akár egy egyszerű emberről, akár egy állatról. Hisz lelkünk nem különbözik, váltakozik bennünk a jó és rossz, egyszer egyik győz, másszor másik, csak az számít végül, hogy halálunk pillanatában melyik van épp felül. Persze a kapott idő különbözik, például az én fajtám lassabban öregszik. Mindenki azt hiszi, harmincas éveimben járok, és ezt is vallom. Néhány hivatalos papíromban is ez a tény szerepel, természetfeletti erőkkel kell minden évben előrébb tekerni születési dátumomat néhány évvel. Dominica is ezt hiszi, de az igazat nem merem megvallani, hogy a szülinapi tortám gyertyáit már kettővel kellene szorozni a valódi eredményhez, mert szegénykém így is épp eléggé össze van zavarodva.
Rá gondolva újabb pánikroham tört rám, és egyre csak törölgettem vizes kezeimmel forró arcomat.
-Uram!- hunytam le a szemeimet, és próbáltam alázatosságot magamra erőltetni, mint egy jó szolga, de a kétségbeesés mindenemet uralta.- Láthattad, milyen szépek együtt! Láthattad, milyen jól érezték magukat egymás társaságában! Te tudod a legjobban, hogy pontosan mi történt abban a konyhában, bár mindenkinek elég nyilvánvaló! Én nem akarom kétségbe vonni hatalmadat, de most mégis minden porcikám tiltakozik a feladat ellen, amit rám hárítottál! Nem tudom őket elválasztani egymástól!
Könnycseppek gördültek le arcomon, melyek csillogtak, mint ezernyi igazgyöngy. Patakokban folytak, és már csak hivalkodó csillogásuk különböztette meg őket az oltalmazó hűvös víztől.
-Persze, ez jellemző! Ilyenkor hallgatsz! Ilyenkor nem felelsz...- halt el hangom, majd néhány másodperc elteltével újult erővel törtek ki belőlem a gondolatok.- Végre mosolyog, végre boldog! Most szakítsam őket szét?- tébolyult kérdéseim a fürdő fehér szavai közé szorultak, és láthatatlanul kísértettek. Kezeimmel megtámaszkodtam a mosdókagyló két szélén, biztos pontot keresve, majd hallgattam a víz monoton zúgását. - Talán nem kellett volna hagynod, Uram, hogy egymásba szeressenek! Talán az első találkozást kellett volna megakadályozni, vagy esetleg azt, hogy Domi ide utazzon. Nem lett volna egyszerűbb, ha fel sem száll arra az átkozott gépre?- éreztem, hogy a beállt nagy csend nem annak köszönhető, hogy mások is vannak a házban, sokkal inkább annak, hogy igazam van.- Elrontottad, és most rám hárítod a feladatot, hogy válasszam szét a szerelmeseket!- törölközőért nyúltam, megszárítottam arcomat, de az anyagot nem emeltem el számtól, további mondandómat ebbe dünnyögtem.- Mért állítod biztosan, hogy boldogtalan lesz? Miért ítéled rögtön a kapcsolatukat a halálnak? Miért hiszed annyira, hogy fájdalmat fog neki okozni ez a fiú? Hisz Harry is most annyira megtört! Változásra kész! De hát pont neked magyarázok, aki mindent tud, és mindent lát?- lázas szavaim csak úgy ömlöttek kifelé lázadó számon.- És ha egyszer szakítanak is, miért nem engeded, hogy puffanjon egyet, mikor leesik? Hogy fájjon neki, hogy tapasztalatot szerezzen? Miért?- ismételgettem a kérdőszót bizonytalanul. Hisztimre semmi válasz nem érkezett.-Ha minden fiatal áteshet a szerelmi csalódásokon, ő miért nem?- Elzártam a csapot. Csupán a feszült néma csend telepedett mellém. Bevetettem hát végső fegyveremet.- Vagy belőle is olyan bábot akarsz faragni, mint belőlem?- vetettem oda az égnek.- Azt akarod, hogy ő is magányos legyen, hogy ne érezzen éveken keresztül semmit? A hallgatás beleegyezés- zártam le az ügyet.
Majd hirtelen minden erőm elszállt, mintha csak erős nyugtatót lőttek volna belém, úgy áradt szét minden végtagomban a bizsergés. Összeestem.
-Mégis mit vársz tőlem, Atyám? Gyenge vagyok- sírtam még utolsó szavaimmal, majd elnyomott az álom, melyben reménykedtem, hogy választ kapok legalább a legfontosabb kérdéseimre. Legalább néhány legfontosabb kérdésemre. Legalább a legfontosabb kérdésemre.

 
 ***

"Kedves fiam!

Mikor ezt te olvasod, én már nem leszek. Lehet, hogy kissé húzod majd a szád e sorok láttán, mert nem a legmegfelelőbb módon váltunk el, de kérlek, olvasd ezt el! 

Lehet, kicsit korai végrendeletet írnom, mikor még édesdeden itt gügyögsz az ölemben, de az élet kiszámíthatatlan, nem tudhatom, mikor kopogtat be hozzám a kaszás. Ráadásul van még egy okom, amiért szeretném most leírni gondolataimat. Most tiszta a fejem, most tisztán látom a dolgokat. Mert félek, hogy az évek múltán majd megváltozom, hogy beszippant majd engem is a nagyváros ördögi köre, és többé nem enged. Biztos vagyok benne, hogy számtalan hibát követek majd el, kétségtelenül emberi lesz viselkedésem. Most szeretném megosztani veled életemet, addig, amíg a rózsaszín köd maradványai még agyamon tanyáznak, mert félő, később már olyan fájó lesz a pont, hogy sosem fogok róla neked beszélni.
Tudod, döbbenetes az életút, amit bejártam, fiatal korom ellenére. Más ezt karriernek nevezné, én inkább nem kockáztatom meg. Most is tisztán él az emlékeimben az a júniusi nap, amikor apád először látogatott el a tanyánkra. Sármos, gazdag úriember volt, karakteres arca kifejezte minden gondolatát. Ez időben az úri körökben még nagy divat volt a lóversenyre járás, sokat fogadtak a befutókra, ő is ilyen célból érkezett. Csinos lánynak számítottam, így azonnal szemet is vetett rám, anyámék pedig ujjongtak, hogy ilyen művelt, sikeres férfit fogadhatok kegyeimbe. Azonban volt egy bökkenő. Mindenki tudta, hogy szegény sorsomból csak akkor szabadulhatok, ha megfelelő helyre megyek férjhez, így hát anyámék beszereztek nekem minden úri ruhát, s kiegészítőt, hogy igényes nőnek tűnjek, majd hosszú sétákra küldtek az egyre többet hozzánk látogató Styles úrral. Társasága tagadhatatlanul kellemes volt, ám az előtte mutatandó kisasszony nem az én világom volt. Ráadásul a szüleim megkövetelték tőlem, hogy mondjak le a versenyzésről, hisz úri nő csak féloldalasan üli meg a lovat. Mit tehettem, mit nem, éjszakánként kiszöktem szeretett paripáimhoz, sokszor ott is nyomott el az álom, s pont ez lett a vesztem, mert lebuktam. Apám eladta a versenylovam, azzal az elcsépelt mondattal, melyet minden romantikus regény írója egy életen át ismételget könyveiben: "A te érdekedben teszem!" és "Jobb lesz neked így!" Így az éjszakai programomban változás történt, az állatok szeretetét felváltotta a sírás. Mégis, ahogy Mr. Styles jött, egyre többször és többször, értem esengve, valahogy feledtette a fájdalmat. Beleszerettem, s ő is szeretett valakit, akinek azonos volt teste velem, de annak a valakinek minden szavában szülei akarata csengett vissza. Így kötöttük össze életünket, két összezavarodott ember, s így csapott fel a láng is köztünk éjszakánként. Illetve fordítva. Egy éjjel megtörtént a dolog, ami férfi és nőt egyesít, s ez után már nem volt visszaút. Akkor ez nagy bűnnek számított, és szinte muszáj volt felvennünk a házasság szentségét, különben a teljes megvetésnek rendeltettünk volna alá. Később kapcsolatunknak két rügye is fakadt, az egyiket bizonyára sejted, hogy te vagy, Csillagszem, a másik pedig- bár nem a mi vérünk- Hullócsillag, a csintalan kiscsikó, aki még az én versenylovam gyermekeként maradt vissza rám. Beköltöztünk hát Los Angelesbe, az angyalok városába, ahol életünk fenekestül felfordult, a technikai vívmányok csillogása minden ember tekintetét megbabonázta, elméjét elhomályosította, és magához láncolta. Tv, számítógép, telefon, csupa olyan dolog, mely azelőtt ismeretlen volt számomra, de mire te felnősz, már olyan lesz, mint az oxigén- nélkülözhetetlen, legalábbis annak hiszitek majd. Azonban egy házaséletben már a ruhával együtt a gátlások, és álcák is kezdtek lehámozódni rólunk, és napról-napra jobban kirajzolódott két boldogtalan ember alakja. Mint érintkező forró bőrünk között a pára, úgy csapódott le egy fekete, egybeolvadt torzszülött árnyképe a padlóra. Ezek voltunk mi. Ám az egymás iránt érzett vágy gyorsan csillapult, s nemsoká már csak a formalitás tartott minket egybe; Des minden éjjel más nővel hált (amit árulkodó vonásai, szép arca miatt képtelen volt titkolni előttem), én pedig- bár hű maradtam, és tűrtem nőiességem teljes körű lerombolását- a munkába temetkeztem. Volt mibe, hisz a filmgyárat Des hanyagolta, kicsapongó életmódja pedig a csőd szélére vezette. Végül ő is belátta, hogy neki nem megy a főnök szerepkör, így rám bízta a vezetést, de a pénz azért sakkban tartotta, s minden fáradozásom az ő neve alatt futott. Minden sikert ő aratott le. Így éltünk hát boldogtalanul néhány hosszadalmasan rövidke évig, téged pedig próbáltalak minél gyakrabban kivinni a tanyára. Szerettem volna, ha hamarabb érzed meg az állatok szeretetét, mint ahogy az emberinek hangot tudnál adni, és hamarabb tanulsz meg a nyeregben maradni, mint járni. Reméltem, s remélem, egyszer ez hasznodra válhat majd, ha eleged lesz az emberekből. Két külön úton jártunk apáddal, függőségeink elvették az eszünket. Az enyémet a munka, az övét meg az alkohol. Sokszor hiába feküdtünk egymás mellett az ágyban, hátunk hiába érintette a másikét, mégsem szóltunk egymáshoz egy szót sem, csak leszorítottuk szemhéjainkat, ezzel kizárva még az esélyt is, hogy egymást magunkhoz közel engedjük, és hittük bárgyún, hogy másnap szebb nap fog felkelni, s életünket is beragyogja majd, a formalitásért világosban tartott világ mellett. Anyagi gondjaink ugyan nem akadtak sosem, mégis éreztük, hogy a zöld bankók nem fognak megváltani minket a magány rabságából. Milyen vicces nem? Hisz sorsunk valamiben azért mindvégig osztozott: együtt voltunk magányosak. És azt hiszem, ennél fájóbb nem is lehetett volna az egyedüllét, hogy hallottuk a másik tébolyult lépteit a lakásban, mégis, nyomasztó és szótlan volt a levegő. De azért mégsem volt közömbös kettőnk viszonya. Csak halála után jöttem rá, hogy még ha nőként, feleségként nem is tehettem mindig kedvére, s nem felelhettem meg neki, azért szeretett. Bár még most is azt gondolom, hogy a pénz hajtotta, amikor a papírokat az ő nevén hagyta, mégis, ezzel a lépéssel az életemet mentette meg, hisz én is kaphattam volna a golyót, ami végzetes volt számára. Én is heverhetnék most holtan, és én is feküdhetnék abban a koporsóban, hisz a filmes irigykedést az én munkám izzította robbanásig. 
Úgy gondolom, ezt tudnod kellett. Én így rontottam el az életemet egy egyszerű, nyári szerelemnek induló kalanddal. Ráadásul mesterien, hisz sok ember irigyel, hisz gazdag vagyok, és minden kézzel fogható dolgot megkaphatok. Te persze a másik oldalon állsz, de remélem tanulsz szüleid hibáiból. Kérlek, ha ezt elolvasod, gondolkozz majd el rajta! Könnyen lehet, hogy az életed már nem a megfelelő vágányon fut, és el vagy keseredve, esetleg hajlasz abba az irányba, hogy véget vess a szenvedésnek. Most még is arra kérlek, értékelj át mindent!
Még valamit tudnod kell, ahhoz, hogy tisztán láss. Nem érted, miért ragaszkodik annyira Ronald személyedhez, igaz? Lehet, haragudni fogsz apádra, de el kell mondanom. Egy este nem tért haza. Mint később kiderült, a szégyen nem hozta hozzám vissza lelkét. Egy céges bulinak induló partin pókereztek, de nem pénzben játszottak, hisz abból mindenkinek adatott annyi, hogy még wc papírnak is azt használja. Így hát nyitottak a komolyabb üzletek felé. Apádnak nyerő szériája volt, de a csúcson hatalmasat bukott. A játszma tétje csupán egy papír volt. Az életedet meghatározó papír. Egy szerződés, mely téged egészen húsz éves korodig Ronald mellé kötelez. Azonban megfogadták, erről sosem beszélnek, ezért nekem úgy kell felnevelnem téged, hogy önszántadból színészkedj. De kérlek, ha egyszer felbontod e borítékot, és elmúltál már húsz, lépj ki ebből az álszent világból, lehetőleg élve!
Nem tudom, hol vagy most a nagyvilágban, hogy élsz, vagy hány éves vagy. Azt sem tudom, milyen érzéseket táplálsz irántam, de remélem, hogy ha eddig a negatív felé mutatott a mérő, akkor most megfordult. Szeretlek, Harry! A fiam vagy, s önszántamból sosem ártanék neked! Sajnos én sem kaptam a legmegfelelőbb neveltetést, így fogalmam sincs, hogyan kellene példát mutatnom számodra.
Remélem, te még helyre tudod hozni az életedet, ha úgy áll a helyzet! 
És még valami, a végleges búcsú előtt. Ha apád génjeit örökölted, biztos sármos vagy és jóképű. A lányok bomolhatnak utánad, de kérlek, ne menj bele érdekkapcsolatokba! Tudom, hogy van egy lány valahol, aki teljes szívéből imád, azért, ami vagy. De ez csak akkor derülhet ki, ha feltárod neki belső értékeidet, különben egyedül kell majd leélned sivár életedet! Így hát ez az én utolsó utáni kis kívánságom: légy körültekintő, és keresd az igazit! Ha nem jött volna még el, majd kezelésbe veszem a dolgokat és küldök neked egy angyalt, innen fentről, a végtelenből. Csak várd őt megfelelően, ne egy roncsot lásson, mikor elmegy melletted az utcán, beléd botlik valahol, vagy egyszerűen csak rád veti pillantását egy véletlennek látszó sorsfordulat következtében.
Nincs más hátra, minthogy végleg lezárjam földi pályafutásomat, s emlékeimet jó mélyre eltemessem magamban. Csupán rólad akarok tudni, az idők végezetéig.
Szeretettel: Anyád" 

Ui.: remélem megérted, miért nem hagyok rád vagyonomból. Nincs neked arra szükséged. 

Harry

Egy megsárgult papírlap hullámzó tánca kapcsolta össze a napokat a fekete gyászmenettől a lovaspálya fekete, saras földjéig. Egyetlen megsárgult, gyászkeringőt járó papírlap, mely felélesztett bennem valami újat és ismeretlent, mely vonzott, hogy felfedezzem. E papírt szorongattam a tárgyaláson, mely igazi állatkertnek hatott, amint minden rokonom az örökségért küzdött, én pedig szótlanul üldögéltem a fekete székek egyikén, s egyre csak ráztam a fejemet a mindenfelől érkező kérdésekre válaszolva, miért nem harcolok a pénzért. Vidám kérdések voltak ezek, bizarr hanglejtéssel, hisz eggyel kevesebb helyre ment el a pénz, mert nekik fogalmuk sem volt arról, hogy nem is vagyok illetékes e téren, hiszen jogi úton nem örököltem semmit, ami őszintén megvallva először igencsak mellen ütött. Bár én voltam az egyetlen, aki valóban gyászolt, és nem csak a pénzre ment, azért bennem volt a tévhit, hogy minden az enyém lesz, ami egykor anyám tulajdonában állt. Mielőtt elolvastam a levelet, biztosra vettem, hogy csak tévedés az egész, de a néhány mindennél többet mondó sor, ami még ott is beszélt számomra, ahol a lap üres volt, megváltoztatta hozzáállásomat. Persze a hosszadalmas tárgyalást még így sem úsztam meg, végighallgathattam, amint a kígyók sziszegnek. Hiába volt minden igazságos elosztás, valakinek nem tetszett, mert úgy gondolta, neki több jár. Olyan pitiáner okok is előkerültek, amivel például rég nem látott keresztapámnak volt képe előhozakodni, hogy ő egyszer kölcsönadott neki hat dollárt, amit sosem kapott vissza, most pedig kamatostul követelte. Persze, hat dollárból hatezer, mindenféle lottószelvény nélkül.Vagy Lucy nénikém, aki szívességekben mérte a pénzt; gondosan összeírta, anyám hányszor kérte meg valamire.

- Például ott volt az esküvő, melyre nem találtak koszorúslányokat, én pedig rögtön elvállaltam, hogy amiatt már ne fájjon a fejük! - magyarázta hangosan, mintha ezen múlna az élete.

E papírt forgattam kezeim között akkor is, mikor az egyszerű fekete koporsót utolsó útjára eresztettük, a feketeségbe, a föld mélyére, s ez adott erőt ahhoz, hogy a gödör mélyére nézve ne ugorjak utána, mikor megláttam a bokorban rejtőző lesifotósokat, nagy vigyorral az arcukon, hiszen ezek olyan exkluzív képek lettek, amelyek minden drága Los Angeles-i újság címlapján megállták a helyüket. Sőt, olyan lelki töltettel ajándékozott meg ez a gyöngybetűs írás, hogy könnyek nélkül néztem végig, amint eltemetik az egyetlen személyt, aki miatt még meg akarhattam volna őrizni múltamat. Azonban így arra jutottam, mindent újra kezdek. Még a lovaglást is tiszta lappal indítom, még akkor is, ha néha-néha majd előjön néhány villanás a régi időkről, gyermekkori álmaim felhőtlen kék egéről és színes szappanbuborékjairól, amelyek mára már egytől-egyig kipukkantak, csak foszlányaik hevertek gyászosan körülöttem.

"Kár, hogy én nem így ismertelek..." -  dobtam rózsa helyett ezt a pár szót a sírgödörbe, mielőtt végleg betemette volna őt a föld. Így búcsúztam, mert e rövidke mondat véglegesen kihúzta a tüskét szívemből, és a seb végre megkapta az esélyt a gyógyulásra.

Valami azonban nem hagyott nyugodni. Az a bizonyos szerződés, amit anyám megemlített, és amely Ronald mellé szegezett, és alárendelt neki, bármennyire is utáltam ezt a fajta hierarchiát. Még hét hónapot kellett lehúznom vele, hogy betöltsem a húszat, és véglegesen szabad lehessek. Ez időtartam pont a most forgatott film befejezésére volt elég, és csendben imádkoztam, hogy addig ne pattanjon ki a főnök fejéből semmilyen briliánsnak titulált forgatókönyv ötlet, ami az időtartamot nyújthatná, hisz akkor az adott filmre vonatkozó papír kötelezne. Emésztett e tény, szenvedtem tőle, csendesen, mindenféle fizikai fájdalomtól mentesen, csupán agytekervényeimet kínozta folyton.

- Hahó! - lengette meg karját előttem Dick, hogy visszapottyanjak a jelenbe.

- Bocs - válaszoltam nemtörődöm módon.

- Felszállsz még ma arra a lóra? - lábával türelmetlenül dobolt a földön.

- Ja, persze - ráztam meg a fejemet, hogy kicsit tisztuljon. Reméltem, hogy a sok emésztő gondolat kirázódik a fejemből, de inkább csak összekeveredtek, párt alkottak, majd szaporodtak, és egész összeesküvés elméletekké nőtték ki magukat.

Felültem Hullócsillagra, a levelet pedig szürke melegítőnadrágom hátsó zsebébe gyömöszöltem, mintegy kabalaként.

A rajtvonalhoz érve már mindenem remegett, a versenyszellem körüljárta testrészeimet, belopózott minden kis sejtecskémbe, és újra azt éreztem: lehetek még valamiben én a legjobb. Testem egy pillanatra megfeszült, mikor megszólalt az éles sípszó.

- Gyerünk! - indítottam a lovat sarkammal, és már támaszkodtunk is a szél szárnyára.

Görcsbe rándult gyomrom és megfeszült izmaim ellenére mégis teljesen laza voltam, és elengedtem magamat. Felcserélődött a látszat és a való, hisz a hétköznapokban adtam a gondtalan, menő és laza egyént, pedig belül feszengtem.

Ismét azt tapasztaltam, hogy hihetetlenül gyorsan a körök végére értem, ami kicsit elszomorított, de Dick vigyorgó arca minden pillanatnyi rossz érzés miatt kárpótolt.

- Öregem, ez nem semmi! - tátotta el a száját.

- A véremben van! - vágtam rá nevetve, a pulzusszámom még mindig az egekben táncolt, és a csúcsra tört, sehogy sem akart lenyugodni.

- Nyerni fogsz! Ez nem kérdés! - szemei szinte jojóztak a stopper kijelzője felé.

- Azért ne vedd biztosra! A többi versenyző már hónapok óta eddz - mondtam, de a mosoly már menthetetlenül az arcára fagyott. - Egy hónap múlva verseny! - próbálkoztam tovább. Nem akartam feleslegesen hitegetni az áhított győzelemben, és legfőképp bennem. Tudtam, hogy ő most bennem látja önmagát, tükörként szolgáltam neki, érezte, hogy ő is ülhetne most a helyemen, ha születését nem övezték volna szörnyű tragédiák. A felelőtlen orvos miatt Dick oxigénhiánnyal látta meg e földi nap világát, és maradandó szívbetegsége alakult ki. Ezért bármennyire is szerette a lovakat, csak nézhette, hogy más hogy száguld, és csak felkészíthette a versenyzőket a megmérettetésekre, azonban ő maga sosem ülhetett nyeregbe. Felizgatta volna magát, az adrenalin szintje pedig túl magas lett volna ahhoz, hogy- jobb esetben- egy ájulás nélkül megússza.

- Van aki mindent megtesz azért, hogy tudjon valamit, van aki meg egyszerűen tudja is! - csillant fel a szeme, amint rám nézett.

- Most tagadjam? - röhögtem. - Annyira jó volt, mintha csak repülnék, vagy nem is tudom, hogy jellemezzem az érzést - áradoztam, de amint észbe kaptam, és belegondoltam, mit érezhet, inkább elhallgattam. Styles, akit érdekel más lelki világa. Ez voltam jelen pillanatban, de szinte idegenkedtem magamtól. Hiába, az elmúlt éveket már nem téphetem ki életem hatalmas naptárából.

- És az ugratás még csak most jön! - kacsintott rám. - Örülök, hogy visszatértél, H!