17. fejezet - Fájdalmas mosolyok

„Mert ez a küldetésünk. Felállni, és tovább menni. Akkor is, ha egyedül vagyunk, ha mindenki elhagy. Akkor is, ha sötét van, ha minden fény kifullad, és az utolsót leheli, majd elhal. Akkor is, ha nincs erőnk, ha fáradtak vagyunk. Mert ez a küldetésünk. Menni, csak menni.”

Dominica

- Harry! - ordítottam, körmeimet belevájtam a rozoga fakorlátba, hogy megtartsam egyensúlyomat, és ki ne essek a lelátóról. - Ne! - ezt már csak az orrom alatt dünnyögtem. Szemeimet félően összeszorítottam, hogy ne kelljen látnom, amint a földre zuhan.

A mellettem ülő emberek egy emberként tartották bent a lélegzetüket, majd egy emberként fújták ki, mikor a baleset megtörtént. Aztán csend lett, csupán az esőcseppek tompa puffanása nem fogta fel, hogy ez most nem az ő ideje.

Minden háttérbe szorult. Kétségbeesetten álltam még néhány másodpercig, majd erőtlenül ellöktem magamat a korláttól, és utat törve magamnak a tömeggé verődött bámészkodó emberek között kerestem a kiutat. Egyáltalán nem érdekelt semmi, még a biztonsági őr sem, mikor nem túl finoman, mégis mély meglepődéssel közölte, hogy nem mehetek be a versenyzőknek fent tartott területre.

- Harry - ordítottam, majd mellé térdeltem, utat engedve a vizes földnek, hogy lenyomatát örökre farmeromba égesse. Felnyögött. - Tarts ki! - fogtam meg a kezét, és körülnéztem. - Valaki hívjon már mentőt! - ordítottam el magamat idegesen, cseppet sem törődve az engem méregető tekintetek hadával. - Kérlek, ne add fel! Könyörgök! - próbáltam ölembe húzni fejét, de testsúlyát meg sem tudtam mozdítani. - Harry!

Percek teltek el így, melyeket éveknek is beszámíthatnék, hisz oly lassúsággal vánszorogtak, mire sziréna szót hallottam, és megláttam a pirosas fényt, mely vörösre színezte a szűnni nem akaró esőcseppeket, azt a hatást keltve, mintha egy vérzápor kellős közepén lennénk.

Alapvető dolognak tartottam, hogy miután a hordágyra fektetve az autóba rakták ernyedt testét, vele tartok, azonban néhány erős férfi kéz megakadályozta ezt.

- Hölgyem, nem mehet vele! Csak családtagok...

- Az vagyok! - próbálkoztam be, de ezt igazából egyfajta robot üzemmódban mondta agyam egy hátsó kis szeglete, mert minden figyelmemet a férfi háta mögé, a mentő betegére összpontosítottam.

- Minden hisztis barátnő ezt mondja! - közölte a pasas hidegen.

- Hisztis? Ezt komolyan mondta? - szűrtem idegesen fogaim között. - Na ide figyeljen! Az utóbbi egy hónapban elvesztettem valakit, akinek a kárpótlására küldte az ég őt! - mutattam Harry felé. A pasas furcsán méregetett, és szerintem komolyan fontolóra vette, hogy benyugtatóztat. - Érti is ezt maga! - legyintettem, és megindultam a csukódó mentőautó ajtajához.

- Nem kell potyautas! - rántott vissza a férfi, majd előttem termett, és felszállt a kocsi hátuljára. Teljes megsemmisülésnek lettem áldozata.

- Istenem! - haraptam az ajkamba, és tudatosítottam magamban, hogy ezzel az autóval ma már nem utazok.

Kétségbeesetten fordultam meg tengelyem körül, Carolinet keresve. Most jöttem rá, mennyire hiányzik az a kedves kis készülék, a mobilom, mely ott égett abban a kérdéses ember által elrendelt tűzvészben.- Caroline, hol vagy most?- tettem fel a költői kérdést, amire bár választ nem vártam, mégis reménykedtem benne, hogy valami különleges cucc által ott terem mellettem. Mégis ama képzet volt valószínűbb, hogy elnyelte valahol a tömeg örvénylő kavalkádja, vagy magába szippantotta a dongó méhkasként szaladgáló emberek sokasága.

- Gyere, beviszlek a kórházba! - érintette meg egy kéz a vállamat. Jól esett a melegség abban a fagyos pillanatban. Oldalra fordultam, hogy láthassam a kézhez tartozó többi tagot is.

- Ki vagy? - kérdeztem, bár nagy kedvem nem volt az ismerkedéshez.

- Dick - nyújtotta a kezét, de látta, hogy nem vagyok abban a kézfogós állapotban. Biccentettem. - Ha hiszed, ha nem, én ismerlek téged, Dominica! - nevem hallatán felkaptam a fejem. - Ne nézz ilyen ijedten! Harry edzője vagyok - próbált rám mosolyogni, de a komor kifejezés már arcára települt. - A többit elmondom a kocsihoz menet! - intett, és én követtem.

„Mit nem vállalok érted, Harold!” - ráztam meg szinte észrevehetetlenül a fejemet gondolataimon tűnődve. Éppen most ültem be egy számomra vadidegen ember kocsijába. Az ajtó becsukódott, az öreg furgon motorja köhögött egyet-kettőt, és már indultunk is.

- Harry sokat mesélt rólad. Illetve minden egyes pillanatotokat részletesen ecsetelte, pedig Harry nem az a szóköpő típus - próbálta oldani a hangulatot, de terve már születése során fuccsba ment.

Hallgattunk a kórházig. Mert mi mást tehettünk volna, mikor az idegesség szörnye gyomrunkat rágta?

Hatalmas kő gördült le szívemről, mikor végre kattant az ajtó, és megszabadulhattam minden összeesküvés elméletemtől Dickkel kapcsolatban. Együtt rohantunk be a kórházba.

A hányinger kerülgetett már a szagtól is, mégsem tántorodtam meg. Az erős vegyszerek illata, mellyel talán elhalálozottak élettelen sejtjeinek sajátos szagát akarták elnyomni, eltakarítani, szinte szétmarta gyomromat. A kórház aulájában nagy volt a zsongás, gondolom híre ment a 'sztár' érkezésének, bár az ilyenektől az ember általában inkább elkenődik, mint izgatott lesz. Mindegy.

A kórtermek között már eligazodtam, nagyjából tudtam az emeleteket, és azt is sejtettem, hová viszik a frissen beérkezett betegeket, úgyhogy én vezettem. A kórterem száma nem volt kétséges, mert szinte az összes orvos ott tobzódott, nagyban diskurálva, és egymást folyton kioktatva.

- Elnézést! - mondtam, mikor az egyik férfi háta mögé préselődtem, hogy bemehessek.

- Kisasszony! - szóltak utánam.

- Csak családtagok - mondtam szem forgatva.

- Pontosan - bólintott egy másik.

Bosszúsan hátráltam ki a kórterem félig nyitott ajtajából. Miért kell nekem mindig rossz lóra tennem?

- Dominica? - szűrődött ki egy elnyűtt, igencsak erőtlen hang a teremből.

- Magához tért! - tolt félre ragyogó arccal egy női orvos, és minden jelenlévő betódult hozzá, majd az orromra csapták az ajtót.

- Remek - puffogtam bosszúsan, majd tekintetem találkozott Dickével. Csak az maradt kint, akit hívott. Milyen logika ez?

- Hölgyem! - jött ki percek múlva az a doktor, amelyik először szólt hozzám. - Jöjjön csak! - felhúzott szemöldökkel léptem a kórterembe.

***

„Csak fekszel, és hibáztatod magadat. Szívesen megnyomnád a replay gombot, csak nem tudod, hol keresd. A falat kaparod, az ágyneműt karmolod, de mind csak sima felület. Sehol nincs gomb. Ezt realizálnod kell! Csak fekszel és okolod magadat, mert az oly egyszerű. Elbaszni a jövődet az önsajnálat miatt pedig még egyszerűbb.”

Harry

- Harry! - szólított újra az a kedves hang. Távolról jött, mégis beivódott minden porcikámba. Olyan volt, mintha a víz mélyén lennék, és nagy tömege szűrné a hangokat ennyire. Lebegtem, az érzés kellemes volt, csak a sötétség zavart. Fel akartam ébredni. Rá akartam erőszakolni a szemhéjamra, hogy felnyitódjon. Kiáltani akartam neki, hogy bocsásson meg, közölni vele, hogy szeretem, de mindebből csak egy fájdalmas nyögésre tellett. Most jól kiosztottam volna a felsőbb rendűeket, hogy megfosztanak a látványától.

Lassan múlni kezdett az édes súlytalanság, és süllyedni kezdtem, bár nem hittem, hogy van még lejjebb. Tagjaimat egyre nehezebbnek éreztem, mígnem megfeneklettem egy ponton. Megérkeztem. Vasfüggönyeim felereszkedtek, a fény erős utat tört magának.

- Dominica! - mosolyogtam rá, de nem voltam benne biztos, hogy nem csak egy ijesztő vicsort sikerült produkálni. Ezen felbátorodva felültem az ágyban. Az orvosok rögtön meg is rohamoztak mindenféle gyors, rögtönzött vizsgálattal, és okoskodtak még egy darabig, majd nagy nehezen fel tudták fogni, hogy nincs semmi bajom. Csodálkoztak egy sort, és egyre csak azt hajtogatták, hogy ők ilyet még nem láttak, mert biztosra vették, hogy kómába estem, erre én meg vigyorogva ébredek fel, majd többszöri kérésemre magunkra hagytak.

- Ő a megmentőm! - mutattam Domira, mikor kifelé indultak.

- Örülök, hogy nem szenvedtél újabb sérüléséket! - szorította meg a kezemet, én pedig örömmel vetettem el ama emlékfoszlányaimat, miszerint mi most nagyon rosszban vagyunk. Isten őrizzen, hogy eszébe juttassam! - Azért sikerült rám ijesztened! - ismerte be édesen.

- Mi az, hogy újabb? - vontam össze szemöldökömet, csak az első kérdésre fókuszálva.

- Az agybaj gyógyíthatatlan! - mosolyodott el.

- Ez most fájt! - nevettem fel. - Á, de az oldalam tényleg fáj - állapítottam meg, miközben végigtapogattam felsőtestemet. - Most legalább te ápolhatsz engem! - csillant fel a szemem.

- Volt ez fordítva? - gondolkodott el.

- Nem, de lehetett volna. Tudod, a cipős incidens! - igen, tudta. Mindent tudott rólam, és ez jól esett. - Köszönöm, hogy visszahoztál! - rántottam magamhoz egy ölelés erejéig, - ami számomra előhozta kisebb mozgási nehézségeimet - de kibontotta magát karjaim közül.

- Figyelj! Azért valamit meg kellene beszélnünk! - kezdte nagy levegővel. Tudtam, miről van szó. És ismét itt tartottunk. Két tudatlan mindent tudó.

- Sajnálom a fegyvert! Meg hogy olyan ingerült voltam! - mondtam, mielőtt belekezdhetett volna saját mondandójába. - De kérlek hidd el, hogy a repülős ügyhöz semmi közöm! Illetve van, de nem úgy, ahogy te gondolod!
- Harry, pont ezzel kapcsolatban szeretnék...

- Kérlek, idézz fel minden közös jót, és jöjj rá, hogy minekünk szükségünk van egymásra! - kérleltem. - Nem szeretném, ha egy Ronald féle alak szakítana szét minket! - a név említésére azért elmaradhatatlan volt, hogy ne szoruljon ökölbe a kezem.

- Harry, én...

- Ha kell, még le is térdelek, csak hidd el... - azért önbecsülésem titkon reménykedett benne, hogy erre nem kell sort keríteni.

- Harry!

***

„Egy szó, s én újra élek!”

Dominica

- Harry! Én azt akarom kinyögni, hogy hiszek neked! - mondtam, majd ajkamba haraptam.

- Most már nem hagyhatsz el! - közölte.

- Miért is? - kérdeztem vissza, nehogy elbízza magát. Arról nem kellett tudnia, hogy terveim között nem szerepelt a szakítás.

- Gondolj csak bele, minket egymásnak teremtettek! - szájalt.

- Nocsak, tudsz még újat mondani! - nevettem fel, azzal a céllal, hogy lelombozom. De ő meg sem hallott, csak folytatta.

- Harry és Dominica, olyan szép képet alkotunk mi együtt!

- Miről beszélsz? - nevettem fel zavarodottan.

- Jó kis HD adás - mosolyodott el. Az ég szerintem valamiféle visszajelzésnek, vagy biztosításnak szánta ezt, hogy lássam: nem sérült meg nagyon. A humora pont olyan pocsék, mint régen.

- Erre nem tudok mit mondani! - sóhajtottam fel.

- Nem is kell!- kacsintott. - Annyit mondj csak, amennyit magad is meg tudnál hallgatni! - eme érthetetlen kijelentésére ismét nem várhatott értelmes választ.

- Egyébként örülnék, ha innentől kevesebbet űznéd ama kellemes sportot, hogy az idegeimen táncolsz! - mondtam elkomolyodva.

- Ha kijutok innen, meg kell látogatnunk valakit - bólintott, megbeszélve az ügyet magával. Ismertem ezt a felelőtlen tekintetet, és, hogy őszintén megvalljam, nem igazán örültem neki.

- Előbb épülj fel! - kértem.

- Miről beszélsz? Nincs nekem semmi bajom! - kászálódott heves sziszegés közepette mellém. - Csak az oldalam, a jobb lábam és zúg kicsi a fülem.

- Milyen jó, hogy a fejeden legalább ott az a sok haj! - ugrattam.

- Mit gondolsz, mire tartom? - kérdezte, mintha csak valami állatkáról beszélne, miközben büszkén hajába túrt, ami az én kedvenc mozdulataim hosszú sorába tartozott.

- Jogos - biccentettem.

- De én tudnék egy remek módszert, hogyan segíthetnél szegény szenvedőn - kezdte a célozgatást, és közelebb hajolt.

- Na, azt ki kell érdemelni! - tettem mutatóujjamat szájára.

- Nem lehetsz ilyen! - lehelte ujjamra.

- De - de - vigyorogtam fölényesen.

- Rendben. Akkor játsszuk így! Megmutatom, mire vagyok képes! - állt fel.

Így történt ama érdekes eset, miszerint Harryt már másnap örömmel rakták ki a kórházi betegek népes táborából. Én nem tudom, mit tudott összeműködni egyetlen éjszaka alatt, de az orvos, aki balesetének napján még teljes meggyőződéssel szónokolt amellett, hogy ilyen állapotban még biztosan jó ideig vendégeskednie kell a kórterem merev falai között, másnap örömmel adta Harry kezébe a zárójelentést.

- Jöhet a meglepi? - kérdezte önelégülten.

- Harry, te most hazamész, és lepihensz! - közöltem vele a nem túl ínyére való napi programot.

- Hogy mit szeretnél? - nevetett fel, mintha nem értette volna pontosan szavaimat, majd kézen fogott, és így készültünk távozni az épületből, ami előtt már kiéhezett farkascsordaként vártak minket a sajtó imádnivaló alkalmazottjai. A vakuk villogását kénytelenek voltunk eltűrni, amíg kiértünk az embererdőből, mert bár lépteinket felgyorsítottuk, Harry sajgó lába miatt a futás csaknem lehetetlennek bizonyult. Kezét el akartam engedni, de ő eme lépésemre bizonyára felkészült, mert úgy szorította ártatlan végtagomat, hogy abból minden vér kifutott.

- Ne vágj már ilyen kétségbeesett arcot, mert nem tetszel majd magadnak a címlapfotón! - szűrte keserűen fogai között Harry, nekem címezve. Reménytelen arckifejezésemmel tudattam vele, hogy nekem igenis nagy gondot jelent az a kérdészápor, amely felém repül, és az a számos orrom alá dugott mikrofon. Mikor- ha sietősen is- de látszólag lazán végigsétáltunk a ránk várakozó sajtósok tömegén, Harry elengedte a kezemet, megfordult, és csupán annyit mondott:

- Nem nyilatkozok!

A tömeg mögöttünk felbődült, és egyesek utánunk rohantak, de pár lépés után mindenki rájött, hogy Harry nem túl hosszú kinyilatkoztatása igaz.

Mindezen őrület után egy mellékutca felé vettük az irányt, ahol már várt minket Harry méregdrága kocsija.

- Dick! - adta meg a választ a még gondolataimban sem megfogalmazódott kérdésemre.

Beültünk, ő pedig a kesztyűtartóból egy női sálszerűséget varázsolt elő, és feltehető célja az volt, hogy a szememre kösse.

- Kérlek! - hisz tudta, hogy nem vagyok képes a tartós ellenállásra. A kendő a szememre került, a kocsi pedig megindult.

- Harry, hová viszel? - kérdeztem nevetve kicsit később, és az arcom felé nyúltam.

- Ne vedd le még! Majd szólok! - szidott kedvesen.

- Nyugi, csak megvakarom az orromat!

- Lesni akarsz! - bökte meg a karomat.

- Nem! Csak viszket az orrom! - bizonygattam.

Néhány másodperc múlva a kocsi fékezett. Hallottam, amint Harry kiszáll, és mellettem is kinyitja az ajtót. Kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd lábammal kitapogattam a földet. Bár erre semmi szükség nem volt, mert Harry erős kezei alám nyúltak, és felemeltek.

- Ezt kezd izgalmassá válni! - kuncogtam, és kihasználtam az alkalmat, hogy legálisan belefúrhattam arcomat mellkasába, és beszívhattam illatát.

- Itt is lennénk! - szólt, és letett, de kezem után kapott, mikor le akartam venni szemfedőm.

- Várj még, kis kíváncsi! A meglepetés nem a hely! - majd cuppanós puszit nyomott az arcomra, és ott hagyott. - Azt már ismered! - növelte kételyeim.

- Harry! Harry! - tapogatóztam a sötétben kétségbeesetten.

- Cssss! - érkezett vissza, de a csitítást mintha nem egészen nekem szánta volna. -Gyere! - kapta el kezemet, és magához rántott. - Emeld fel a bal lábadat! - kérte. Szemöldök ráncolva engedelmeskedtem neki. - Feljebb! - utasított. Kezdtem nagyon kellemetlenül érezni magamat. Éreztem, hogy valamibe beleakasztja a lábamat, majd a derekamat próbálta megemelni, de nem sikerült neki. Ekkor megfogta a fenekemet.

- Hé! - csúszott ki a számon egy kis sikoly.

- Kivételesen tisztességesek a szándékaim! - biztosra vettem, hogy arcán most az a jellegzetes pimasz féloldalas vigyor ül. Feljebb emelt. - Most keress a kezeddel kapaszkodót, és dobd át a másik lábadat! - dirigált.

- De nem látok semmit.

- Ez a lényeg! - szórakozott szerencsétlenkedésemen. A sejtés már ott motoszkált a fejemben, hová is kerültem, de inkább nem szóltam. - Jól ülsz, kicsi lány? - suttogta a fülembe egy másodperc múlva.

- Te itt vagy mögöttem? - rezzentem össze gyorsaságán, és jót mulatva tegnapi nagy betegségén.

- Sehol máshol - pimaszkodott, majd a világ eszeveszett gyorsasággal indult meg alattunk. - Leveheted! - mondta, de a szavakat már nehezen vettem ki, mert szél süvített a fülembe. Megvártam, amíg Harry egyik erős karja a derekam köré fonódik biztosításként, majd egyik kezemmel elengedtem az ismeretlen tárgyat, és egy laza mozdulattal letéptem a kendőt.

- Ááá - sikoltottam fel, mikor gondolataim beigazolást nyertem, miszerint lovon ülök. Egy vágtató lovon ülök.

- Nyugi - simogatta meg a hasamat Harry, tekintve, hogy a másik kezével a lovat irányította.

- Harry, én félek! - vallottam be.

- Nincs mitől! - válaszolta.

- Ma jöttél ki a kórházból! - ráztam meg fejem hitetlenül, fürtjeim szálltak a szélben.

- Szerintem inkább hallgass, és élvezd! - fojtotta belém a szót. - Nem engedem, hogy bajod essen!

- Harry! - próbálkoztam utoljára, majd a saját érdekemben fogtam be. Harry szemei összeszűkültek, ahogy az előttünk lévő pusztát vizslatta.

Próbáltam elengedni magamat, és élvezni a legális közelséget Harryhez, akinek mozdulatai közben többször is derekamhoz nyomódott csípője. Feszült kapaszkodásom egy idő után engedett, hasamban pedig az idegesség Harold simogató mozdulatainak köszönhetően szűnni kezdett.

- Csak. Élvezd. - tagoltan suttogta fülembe. - Hunyd be a szemedet, és engedd, hogy magával ragadjon! Érezd a lüktetést! - próbált megbabonázni, igencsak sikeresen. Szemhéjaimat lecsuktam, agyamból szanáltam minden rossz gondolatot, és a félelem korlátait átszaggatva szorítottam össze ajkaimat, az újabb sikolyok megelőzése végett. - Látod, ezért nem fogom soha feladni! Sajnálom, de a gyomrod kímélete érdekében sem! - mondta néhány perccel később, miután már a séta szintjére lassította a lovat. - Enélkül én nem tudok létezni!

- Én csak féltem azt a makacs fejedet! - dőltem hátra óvatosan, nehogy fájjon neki.

- Reménykedek benne, hogy egyszer te is kinövöd ezt a kedves kis naivitást! - adott egy puszit a fejem búbjára.

- Azért kicsit kíméld magadat... magatokat az elkövetkezendő időszakban! - kérleltem. - Te nem láttad magadat a sárban fekve, eszméletlenül - halkult el hangom.

- Megígérem! - tette a szívére kezét szemforgatva.

- Egy kis komolyságot! - csíptem a combjába.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy az ördöggel játszol? - nevetett fel, ő pedig a ló oldalába csípett, és az ismét heves gyorsasággal indult meg.

Mindenem remegett, az adrenalin felszökött ereimben, de mégis jól esett a tény, hogy Harry lábai között ülök, és keze ismét ott pihen a hasamon.

***

„Megígérhetjük a lehetetlent, de úgyis belebukunk. Nem véletlenül lett az úgy kitalálva, ahogy. Mondhatjuk, hogy soha többé nem szeretünk meg senkit annyira, hogy vészesen közel engedjük magunkhoz, oda, ahol már a fájdalom is benne van a pakliban. De magányosan a lelkünk pusztul. Viszont ha már ketten vagyunk, csak a test nyerhet elbocsátást.”

Harry

- Szia, Dick! - köszöntöttem mosolyogva, amit csak egy morcos morgással viszonzott.

- Harry, ezt látnod kell! - intett, hogy kövessem. Tessék, végre van egy kis életkedve az embernek, és máris el akarják venni. Hol itt az igazság?

- Mi az? - kérdeztem értetlenül, majd megfordultam, hogy megsimogassam Csillagszemet. - Te jó ég! - ejtettem kezeimet testem mellé, mikor nem a várt látvány fogadott. - Mi történt? - kérdeztem elszorult torokkal.

- Harry, mondtam, hogy ez a verseny hülyeség! - kezdte Dick a kérdésemre nem felelő értelmetlen szavak fejemhez dobálását.

- Ne ezt! - tiltakoztam.

- Elfertőződött a seb - lépett mellém, szemében még mindig ott volt a néma vádlás, ami talán mégiscsak rosszabb volt holmi értéktelen szavaknál.

Csillagszem az oldalán feküdt, bágyadt szemeiben, melyeket alig tudott nyitva tartani, a szenvedés egészen új fogalmat nyert. Aranyló barnás szőre csillogott a fájdalomtól kipréselt izzadtságtól.

- Néha megijeszt az amatőrséged, és nemtörődömséged, H! Én pártolom a Dominicával folytatott kapcsolatodat, de elgondolkodhattál volna azon apróságon, miszerint Hullócsillag sérült lábát pihentetni kellene, ahelyett, hogy kettő embert ültetsz a hátára!- okolt.

- Ne hárítsd rám minden fájdalmadat, Dick! - szóltam rá, mielőtt elfajulhattak volna a dolgok.

- Akkor mégis kire? Ki miatt vagyunk most itt? - nyakán megfeszült egy ér, miközben kiabált velem.

Tekintetem másodpercek alatt üresedett meg.

- Harry! Nem tudom mire volt ez jó? Ő várt rád éveken át. Addig én viseltem gondját, és bizony nagyon megszerettem. A gének. Azok az átkozott gének, melyek ezt a makacsságot hordozzák.

- Fejezd már be a kárálást! - ordítottam vissza rá, és alig tudtam megakadályozni tudatomban, hogy kezem reflexből lendüljön. - Üvölthetsz, de leszarom! - elhallgatott.

- Csak fáj így látni - nézett szomorú szemekkel a boxba.

- Nekem is rengeteg minden fáj, és mindenki egyszerűen túllép rajta. Így hát engem sem érdekel más gondja-baja! Nem vagyok jótékonysági szervezet! - a szavak csak jöttek. Nem tudom, nem értem, miért, talán csak mert a frissen kapott tüske kilyukasztotta ama képzeletbeli boldogságbuborékomat, amelyet próbáltam a boldogság létezésének bizonyítása érdekében felépíteni.

- Azt hittem, barátok vagyunk! - és ezúttal ő hagyott faképnél.

A percek, az idő ezek után már nem bírt jelentőséggel.

- Meg kell hoznod a döntést - lépett mellém az orvos, ki tudja mikor, vagy melyik idő és térbeli síkban. - Ha szentül hiszel benne, hogy felépül, élve hagyhatjuk, de akkor számolnod kell azzal, hogy nagy valószínűséggel elpusztul, és akkor a poklok poklát is megjárja előtte. Vagy elaltathatjuk, ami számodra biztos, hogy nagyobb fájdalommal fog járni, de számára pont, hogy a megkönnyebbülést fogja jelenteni.

- El kell altatni - mondtam csendben, mindenféle ragozás, és ezerszeri átrágás nélkül, mintha csak magától értetődne. - Legalább ő szabaduljon meg ebből az őrült, tébolyult világból! - tettem hozzá magamban.

Vehettem volna hosszas búcsút, ott maradhattam volna mellette, amíg belé szúrják a tűt, és leadhattam volna egy terjedelmes monológot az együtt töltött évek emlékére. De mindezt feleslegesnek tartottam.

- Viszlát, haver! - mosolyogtam rá, mikor fekete, értelemmel teli szemeit rám emelte, majd indulni készültem. Talán csak egy önkímélő program része volt ez a passzivitás, talán csak az emlegetett gének. Talán csak bunkónak születtem és ennyi, talán csak egyfajta védekezés volt ez a fájdalom ellen, amiből bőven kijutott rövidke eddigi életemre. Tessék, tisztelt nagyérdemű publikum, lehet irigyelni a sorsomat!

Nagy lépteim a kocsimhoz vezettek, de a sok lóerős járgány iránt sem éreztem azt a felszínes rajongást sem, aminek hatására anno megvettem.

- Talán vannak emberek, akiknek nem való az élet - állapítottam meg magamban.

- Fuss, csak Styles! Menj el ismét! Hagyj itt évekre! - ütköztek a szavak a hátamnak, mikor beszállni, és csendesen távozni készültem a nyomasztó helyről, ahol éppen egy életet oltottak ki azokban a másodpercekben. Nem tudom, mi volt a célja, de szeméből mintha azt vettem volna ki: „Maradj! Beszéljük meg, higgadjunk le! De semmiképpen se menj!” A gond csak az volt, hogy a könnyek már fátylukkal egészen új látásmódot ajándékoztak nekem, és nem tudtam biztosan megállapítani, hogy eme titkos kérés ott lapul-e a dühös arckifejezés álcája mögött, avagy sem.

- Éppen azt teszem! - motyogtam, és magamra csaptam a kocsiajtót.

Egy tanulság azért akadt. Egy állatot sokkal nehezebb elengedni egy embernél. Támadható vélemény, mégis éles tapasztalat. Ennek több oka is van. Az első az, hogy egy embert megfelelően elbúcsúztathatsz. A gyászra hagynak időt, az elvesztett személyről pedig tudod, hogy jó helyen lesz. Aranyozott koporsó, szép virágok a síron, s a minden ékesszólását bevető pap, ki a búcsúztatót mondja. Így megfelelően le tudod zárni. De egy állat esetében... Az ő testét egy elhagyatott helyen elkaparják, mindenfajta jelzés, vagy ócska kereszt nélkül, majd úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Talán pont ezen ok miatt nem éreztem késztetést a maradásra. A másik ok pedig, hogy egy emberről annyiféle emlék terjeng benned. És közismert, hogy a gyász lezárására a legtöbbet használt módszer, hogy ezek közül előveszel egy rosszat, és ringatod magad abban a hitben, hogy neked úgysincs arra a személyre többet szükséged. De egy állat ha egyszer megszeret, akkor mindig szeret, függetlenül szavaidtól, tetteidtől, változásaidtól, külsőségeidtől. Márpedig ha van benned egy csöppnyi emberség, akkor szeret.

***

„A rosszat szinte természetesnek vesszük, attól függetlenül, hogy mindig panaszkodunk, miért pont minket talál meg. De a jó... A jó furcsa, különös és egyedi érzés. Igen, ez lehet a szerelem kulcsa is. A boldogság új.”

Dominica

A konyhában találtam rá. A földön ült, hátát a konyhaszekrénynek támasztotta, kezében valami alkoholos üveg volt, de pontosan nem tudom, hogy mi, mert a címke már le volt szakítva róla. A hűtő ajtaja tárva volt, és csak úgy ontotta magából a hideget.

- Mi történt? - kérdeztem aggódva, miközben a hűtőhöz léptem, kicsit szemlélődtem, majd kivettem egy doboz fagyit, és a kezébe nyomtam. - Inkább ezt! - Unottan elvette. - Ki vele! Mi a baj? - unszoltam.

- Elaltatták - válaszolta.

- Tessék? - kérdeztem vissza, csakhogy megerősítést nyerjek, nem hallottam rosszul.

- Hullócsillagot elaltatták! - azzal egy nagy kanál fagyit nyomott a szájába, de a várt hatás elmaradhatott, mert visszaváltott a piára.

- De... de - motyogtam.

- Elfertőződött a seb a lábán - nem nézett rám, mintha csak a falnak beszélt volna.

- És már nem lehetett semmit tenni? - kérdeztem elszorult torokkal.

- Nem bírtam volna elviselni, ha tovább kell néznem, ahogy szenved - rázta meg fejét.

- Értem.

- Nem hiszem. A kiutat jelentette. Most ismét magányos vagyok!

- Harry! - ültem mellé a földre. - Életem legnehezebb döntésére kényszerítettél! - hosszú hajammal játszadoztam, tincseimet ujjaim között jártattam. Kérdő pillantással nézett rám. - Döntenem kellett a múlt és a jelen között. Döntenem kellett, hogy kinek higgyek. Döntenem kellett olyan dolgokban, amik lehet, hogy megváltoztatják az életemet majd egy nap. Olyan döntésekért kell felelősséget vállalnom, amik befolyásolják majd az életemet. Mert ez a rend, ami ellen fellázadni lehetetlen: felnövünk. És nem attól válunk teljes jogú emberré, hogy betöltjük a tizennyolcat. Az csak egy szám, egy életkor, mely jelzi, mennyi telt el. Azzal a nappal csak papírokat kapunk, és a legtöbben azt hiszik, onnantól övék a világ, mert már legálisan ihatnak, és bulizhatnak. Pedig ez a viselkedés csak pont azt bizonyítja, hogy néhányan még mennyire éretlenek. Szóval ez csak egy szám, aminek semmi jelentősége - magyaráztam, és már éreztem, hogy ismét egy kisregényt fogok elmesélni. - De a felelősség fokozatosan szakad a vállunkra. A gondolkodás alapjait nem filozófia órán kapjuk meg, a padban ülve, hanem akkor, mikor az élet sarokba szorít minket. És bár mindenki különböző, előbb, vagy utóbb mindenki megérik. Akkor lesz testileg-lelkileg életképes. Merthogy a kettő sajnos nem mindig van összehangolva, és ha az előbbi hamarabb lesz meg, akkor az azzal, hogy életeket eredményez, életeket is dönt romba. Így hát még szerencsésnek vallhatom magamat, hogy nálam a kettő párhuzamosan zajlott. De megtörtént. Ha kiábrándító módon is, de most már így van, és ez a folyamat visszafordíthatatlan. Minden tettemnek következménye az én vállamon fog csattanni. Nem kenhetem másra.

- És mi a lényeg? - vágott közbe.

- Tessék?

- Értem, hogy miről beszélsz, de mi ennek a lényege? Valahol a világban emberek, állatok halnak meg ebben a másodpercben. Valahol pedig új életek kezdődnek. És mi ülünk itt, és azt boncolgatjuk, hogy miért hozunk döntéseket? - kérdezte keserűen. - Ahelyett, hogy élnénk, inkább megfogalmazzuk? - öklével a földre vágott. Ujjai megroppantak, a padló nagyot reccsent. - Mi. A. Lényeg? - tagolta.

- Szeretlek! - fakadtam ki. - Érted ezt? Ez a lényeg! Ne mond nekem, hogy magányos vagy, mert én melletted döntöttem! De tudod, ha nem vagy tisztában vele, mit cselekszel, cseszheted a nagy élni akarásodat! - álltam fel mellőle. Már a káromkodáson sem lepődtem meg, valahogy természetesnek tűnt ott, ahol volt: a Harrytől jött dolgok között.

- Én nem születtem költőnek! - nézett fel rám szomorúan.

- Ahhoz, hogy valamit felérj ésszel, nem kell lírikusan előadni! A költő azért ír szépen, hogy más szórakozzon kötetein. Érted ezt a kettősséget? Ő csak szövegelt, más pedig élt!- vágtam a fejéhez.

- Én nem vagyok olyan, mint te! - közölte maga elé meredve.

- Harry, érted te, hogy miről beszélünk egyáltalán? Mert én már elvesztettem a fonalat! De had mondjak neked valamit! Én nem akarlak elveszíteni! Megváltoztattál, kicsit a magad képére formáltál. Kihúztál egy mélypontról, úgy, hogy te is lent voltál. De együtt feljöttünk. Most itt az ideje, hogy fordítva következzenek be a dolgok! De itt ismételten elő jön a már emlegetett felelősség, és bennem ennek hatására a félelem. És most nem érdekel, mit gondolsz: végig hallgatsz! - parancsoltam neki. Bár nem úgy nézett ki, aki ki tervez mozdulni az önsajnáló pózból. - Most két választási lehetőséged van! Az egyik, hogy felállsz, és velem jössz. Nem tudom hová, nem tudom minek, csak azt akarom tudni, hogy a nyomomban vagy! A másik pedig, hogy itt maradsz, és vedeled a piát. Választhatsz! De nem fogok az életemből valami olcsó szappanoperát csinálni! Nem akarok folyton drámázni, és egy se veled, se nélküled kapcsolatot folytatni, miközben szenvedek, mert epedek a férfiért. Ezt nem! Nem akarok többé báb lenni, akit dróton lehet rángatni. Aki naivan elhisz mindent mindenkinek, akit védeni kell a szörnyűségektől. Már a tökéletes életre sem vágyom! Csak személyiséget akarok! Nem akarok a szüleim egy szem pici lánya sem lenni, aki nem lóg ki éjjelente, és mindenben szót fogad. De ugyanakkor rosszba sem akarok sodródni. Meg akarom találni a saját középutamat. Mert ez a lényeg. Ez a felnőtté válás lényege. Nő akarok lenni. Nem holmi pláza cica, sem hisztis kis tinilány, hanem nő.

Ennél a pontnál felállt, és elém lépett, de mindezt hihetetlen gyorsasággal tette, mintha nem is fájna a lába. Szinte fel sem fogtam, mi történik. Ő csak erősen magához húzott, és ölelésébe zárt.

- Nekem mindig is az voltál- suttogta, válla pedig furcsán rázkódni kezdett, mintha sírna. Azonban nem láttam könnyeket az arcán. - Csak magadban nem tudatosítottad.

Majd megcsókolt. De ez nem egy átlagos csók volt, hanem igazi vad, szenvedélyes. Egy visszajelzés. Szűnni nem akaró, kínzó, mégis lágy csók. Szinte észre sem vettem, hogy már nem egy helyben állunk, hanem lépdelni kezdünk. Nem zavart. A lényeg az volt, hogy éreztem Őt, éreztem rezzenéseit, éreztem bőrét, magamon éreztem tapintását. Mikor legközelebb felnyitottam a szememet, már a hálószobájában voltunk. A csókok nem szűntek, és bennem realizálódni kezdtek a dolgok.

- Ma meg fog történni - suttogta valami bennem. Nagyon mélyről jött ez a valami, s ha minden erőmmel akartam volna sem tudtam volna meghatározni, hogy mi ez.

Éreztem, amint selymes keze végigcsúszik a hátamon, majd nem áll meg lefelé vezető útján. Tetszett ez a fajta érintés. A ruha anyaga gyorsan fogyott, és újabb szempillanat alatt került le mindkettőnkről a póló. Kezeimet melltartóm elé kaptam, de ő óvatosan leengedésre bírta azokat. De ahogy ott állt előttem, valami kellemetlen érzés kezdte el rágni az oldalamat.

- Állj! - sikítottam végül a fejemben cikázó, és hangos visszhangot verő mondatok elhallgattatása érdekében. Harry belemeredt mozdulatába.