20. fejezet - Vége

„ Nem adhatom fel. Megtiltom magamnak. Ez a fájdalom nem más, mint egy útkeresés. Nem bújhatok ki a felelősség alól, nem vitethetem magamat más karjaiban hercegnő módjára koldusként. Én nem a színészetre születtem. Az nem én vagyok. Az csak keveredés. A saját lábamra kell állnom és a saját utamat járnom... egyedül.”

Dominica

A döntés önítélet volt. Én voltam a kegyetlen bíró, és a sírástól majdnem összerogyó elítélt is, aki utolsó erejével is azt ordította: „Nem bánok semmit!”

Igen, tisztában vagyok vele, hogy milyen út áll előttem. Nem elég, hogy hosszú és kanyargós, hanem még göröngyös is. Tudom, hogy fájni fog még hosszú-hosszú ideig. De egyszerűen képtelen vagyok a maradásra. Nem tudnék nap, mint nap azokba a csillogó zöld szemekbe nézni. Nem tudnám megölelni és beszívni illatát, mert a lelkemben már űr és kuszaság uralkodik. Ugyanakkor képtelen vagyok őt megutálni vagy elfeledni is.

A bőrönd kerekei hangos csattogással jutalmazták a macskaköves kis mellékutcát, melyet útvonalul választottam. Még egyszer, utoljára hátranéztem a házra, melyet élettelenül hagytam ott. Tudtam, hogy az emberi jellemből kifolyólag előbb-utóbb ez a ház el fog tűnni innen, hisz kihalt, és lakatlan. Először csak a berendezésére csapnak majd le a tolvajok, majd az egészre. Mert mindent mozgósítunk. Mert mindenki szenved. Pedig szép ház. Kár érte. Kár az életért ami kiszállt belőle. Kár... Már a káromkodás se lenne elég hogy kifejezzem mennyire kárba ment egy nyár!

Erőtlen léptekkel indultam el hosszú utamra, és majdnem egy órámba telt, mire kezemmel elengedhettem a nehéz bőröndöt, mely a szememben már csak felesleges küllem volt, hisz pontosan tudtam, hány másodperc kell ahhoz, hogy minden porrá váljon.

Megérkeztem a kikötőbe. Hajóval megyek haza, ezáltal legalább az a kicsi józan eszem megmaradhat, melyet még nem nyelt el a nyarak szelleme.

***

„ Ha nem bízunk a mesékben, lezuhanunk a kegyetlen valóságba. Ha nem hiszünk a mesékben, sosem lesz teljes az életünk. Nem leszünk igazán szépek, mert nem hisszük el, hogy lehetünk hercegnők. Nem leszünk elég tehetségesek, mert nem hisszük el, hogy mindenki ért valamihez, és mindig szerencsét kell próbálnunk, hogy megtudjuk, mi az a dolog. Nem leszünk elég okosak, mert nem hiszünk a zsenialitásban. Nem leszünk elég jók, mert minden megmagyarázhatatlan és varázslatos dologban az értelmet és kifogást keressük. Rá kell hát hagyni: A mesék igazak. Különben meghalunk. ”

Caroline

Mert mindez meg van írva: Lesz egyszer egy ember, ki elbukik, hogy aztán felemelkedhessen. Lesz egyszer egy lány, aki már puszta jelenlétével támaszt nyújt majd ennek az embernek. És lesz egyszer egy fiú, aki elnyeri ennek a csodálatos lánynak a szívét.

Íme hát, az élet meséje: Itt égek a tűzben, ami mar, éget, próbál megfosztani húsomtól, de mégsem égek el teljesen, mégsem halok meg. Csak a kínt érzem, a feloldozást mégsem kapom meg. Nem, az angyalokon a tűz nem foghat ki. A tisztasághoz tartozó lények nem pusztulhatnak el a pokol technikájával. Az ellenszegülés lenne.

Nem halhatok meg, mert a történet még nem ért véget. Csupán az első felvonás járt le, csupán először hullott le a függöny, hogy adjon egy kis pihenőt és béke korszakot.

Tudom, mi fog következni, Harry elfelejti Dominicát, s az élet messzire sodorja őket. Ebben biztos vagyok. De itt jön az a rész, mely már csak hit kérdése. Hisz meg van írva: Dominicának feladata van. Megtalálni az igaz szerelmet, hogy aztán egyesüljenek egy utódban. A gyermek élete pedig majd a kezdetektől fogva Isten kezében lesz, hogy egyszer csatlakozva az égiek birodalmához, ő legyen az emlékek ura.

Lyre nem hisz ebben a jóslatban. Lyre nem hiszi, hogy Harry lehet majd a gyermek apja. Én viszont hiszem. Hiszem, mert láttam kapcsolatukat az első másodperctől fogva. Láttam, miként izzott köztük a levegő, mennyi fájdalmon mentek együtt keresztül. Tudom, hogy ez nem lehet véletlen.

Én megtanultam hinni, mert másom nincs. Megtanultam remélni, mert ezáltal tudom csak megélni a napok sorát. Hát most a világon a sor, hogy nekem higgyen.

Sok sikert Dominica! Lányomként szeretlek, lélekben kísérlek!

***

„Minden legendának meg kell halnia az újjászületéshez.”

Harry

'Lélekben meghalni és testben újjászületni.'

Furcsán vizslattam az előttem lévő lapot, melyre sajátos macskakaparásommal eme néhány szóból álló mondat volt írva. Kiejtettem a szavakat párszor hangosan, majd szemöldök ráncolva megráztam a fejemet. Különös bizsergés járta át a testemet.

- Jó napot! - vágódott be egy orvos. Fel sem nézett, el volt merülve papírjai között. - Hogy vagyunk? - kérdezte érdekes hangnemben.

- Jól - vágtam rá a világ leggyakoribb hazugságát. Erre megállt az olvasásban és rám vetette tekintetét.

- Ilyet sem hallottam még... - dünnyögte az orra alatt csodálkozva.

- Hogy valaki jól van? Akkor nem lehet túl sikeres a munkájában... - próbálkoztam humorom bevetésével. Nem jött be.

- Nem. Olyat, hogy valaki a saját lábán sétál ki egy lángoló épületből, meglőtt lábbal, részleges amnéziával és enyhe sokkhatások következményeivel és azt mondja, hogy jól van - foglalta össze. Összeszorított szájjal bólogattam, és próbáltam bűnbánó arckifejezést vágni. - Csinálunk egy gyors tesztet - közölte.

- Rendben - feleltem, de pillantásából levettem, hogy ezt nem kérdésnek, hanem kijelentésnek szánta.

- Neve?

- Harold Edward Styles.

- Kora?

- 19 év.

- Foglalkozása?

- Színész.

- Miért van itt? - Néma csend. - Miért van itt? - tette fel újra a kérdést.

- Mert meglőtték a lábam - vágtam ki magam.

- Ki? - ismételten csend. - Mi történt magával, amiért kórházba került?

- Nem tudom!

- Gondolkodjon!

Erősen törtem a fejemet és most az egyszer tényleg a feladatomra koncentráltam. Persze most nekem is érdekemben állt előhívni bizonyos képeket, de az édes mindegy. Mégsem jöttek. Csak a fekete homály derengett és a fájdalmas érzés, mely a lelkembe hatolt, de a húsomba vágott. Valaki mintha sikított volna. Az orvos felé fordítottam a fejemet.

- Hallotta?

- Mit? - vonta össze homlokát.

- A sikolyt.

- Milyen sikolyt? - értetlenkedett.

- Egy lány. Egy nő. Mintha sikított volna. - Továbbra is értetlen ábrázat. - Hagyjuk, biztos csak képzelődtem - legyintettem.

- Szóval nem dereng semmi? - puhatolódzott tovább.

- Nem - feleltem kíméletlenül az igazat.

- Minden kis apró információt meg kell osztania velem, hogy pontosan fel tudjam mérni, hogy az agya milyen területeken sérült - próbált okosnak látszani.

- Tisztában vagyok vele - bólintottam komolyan.

- Akkor? - türelmetlenkedett.

- Mi akkor?

- Akkor beszéljen! - sürgetett.

- Hagyjon már! - szorult ökölbe a kezem a takaró alatt. - Mi maga? Rendőr, nyomozó? Nem emlékszek semmire, mit nem lehet ezen érteni? - kiabáltam.

- Akkor nézzen mélyebbre! - felelte az orvos flegmán. - Később visszajövök. Parancsol egy kis nyugtatót esetleg? - kérdezett vissza cinikusan.

- Hagyjon már! - fogaimat összeszorítottam, torkomon kidülledtek az erek. Csak magányra vágytam. Fáradt voltam, fájt mindenem. Aludni akartam.

A doktor távozott. Egyedül maradtam a teremben a cetlimmel.

'Lélekben meghalni és testben újjászületni.'

Mi a csudát jelenthet ez? Miért kínoznak ezek a szavak? Meghaltam? Élek? Hol vagyok? Ki vagyok? Miért hagy itt mindenki? Ki határoz minderről?

***

„Minden szó elfogy egyszer, minden hang elhallgat. De a történetnek akkor sincs vége. A csend beszél majd tovább, az érzések szövik majd tovább hálójukat. Még ha látható módon a búcsúnak is van itt az ideje, lélekben mindig együtt leszünk majd.”

Dominica

Az ember minden kapcsolatát úgy kezeli, mintha az valamiféle bank lenne. Berak az egyik a másikba valamit, és -félreértések nélkül- mikor kiveszi, akkor valami többet akar érezni, vagy látni. Ez egy rendesen működő kapcsolatban a szeretet, hisz te szereted őt, ő pedig ezt viszonozza, és eme egymás iránt táplált érzelemtó napról-napra több lesz egy cseppel, hogy végül tengerré nője ki magát. Én is valahogy így voltam Harryvel. És szerencsére kapcsolatunkat sikeresnek mondhatom, hisz tényleg gyarapodtam. Azok, kik kapcsolatunkat rossz szemmel nézték, azt mondhatják, hogy csak az időzítés volt megfelelő, hisz pont abban a korban voltam, mikor az élet felnőtté avatott, és számos új információ kopogtatott be hozzám, és e tanulást úgy fogom fel, mintha Harry érdeme lenne. Megint mások azt is latolgathatják, hogy a szerelem természetes, és az csak pláne, hogy ezt Hazza mutatta meg. De én ezekre a felesleges eszme futtatásokra csak rázom a fejemet. Mert az lehet, hogy a szerelem nélküle is megmutatkozott volna, de számos egyéb dolog nem. Biztosan állítom, hogy nem. Ott van a legszemléletesebb példának az állatok szeretete. Ő lovagolt, és amíg az állat mozgott alatta, teljesen megváltozott. Alakot váltott, és új emberként szállt le hozzám a földre. A légkör, a hangulat pedig rám ragadt. Az elején csak csiklandozott a fura érzés, de mikor felültetett maga elé, akkor megértettem. És eme tudományt már senki sem veheti el tőlem. Azóta élek a „minden élet fontos, akármilyen pici” szemlélettel.

Kivetettem az akváriumomból a hörcsögömet, és néztem. Milyen fura, hisz történetemben eddig meg sem említettem létezését. Lénye túl jelentéktelennek tűnt a dolgok árjában sodródva. Azt hittem, hogy ő nem tudja befolyásolni személyemet, és a vele való kapcsolatom egyoldalú, hisz ő sokban függött tőlem: ételt kapott tőlem, tisztává varázsoltam lakhelyét, stb. De aztán belegondoltam ebbe a bankos dologba, és rájöttem, én is mennyi hálát kaptam tőle. Pedig egyszer egy hittan órán milyen mélyen érveltem amellett, hogy az állatoknak nincsenek érzései, mindezt pedig arra alapoztam, hogy nem elég okosak, és csak az ember alá vannak rendelve. Aztán elkezdődött a love sztorim, és én is kimondhattam azt a bizonyos bűvös mondatot: „éltem a megszokott életemet, aztán nagyot fordult körülöttem a világ, mert jött Ő”. Szóval most ott álltam az akvárium előtt, és néztem a tenyérbe zárható kis szeretetcsomag állatkát. Orra folyamatosan mozgott, szimatolt, és én csak csendben imádkoztam, hogy szagom ugyanaz legyen, mint, mikor elmentem, ami számomra visszajelzés lett volna, hogy nem ízeimben változtam meg, csak felületesen, de gyökereimhez hű maradtam. Szerencsére eme feloldozást meg is kaptam, mert aranyosan letelepedett tenyerembe, és nyugisan elkezdett mosakodni.

Nem tudom, meddig állhattam még ott, de arra eszméltem fel, hogy anya jégideg kezét vállamra fekteti. Bólintottam kérdésére, miszerint minden megvan holnapra. Hiszen holnap becsengetnek a gimibe, és egy őrült osztály immár végzősként lép majd be azokon a vaskos kovácsolt vas kapukon. Felszabadultan, látva maguk előtt a célt, és büszkén vesszük majd tudomásul, hogy az alsóbb évfolyamosok irigykedve tekintenek ránk. Mindenki a nyári élményeiről mesél majd a másiknak, hisz több, mint két hónapja nem láttuk egymást. London pedig túlzottan nagy város ahhoz, hogy véletlenszerű találkozásoknak és összefutásoknak adjon színteret. Én nem tudom még, mit fogok mondani. Pedig volna min gondolkodni, hiszen néhány nap, hét leforgása alatt elvesztettem életem legfontosabb férfiját, a bátyámat, hogy aztán megkaphassam az új első helyezettet, a szerelmemet. Furcsa bizarrsággal fűszerezte meg ezt az egészet különleges képességeimnek feltárulkozása, amiről persze egy mukkot, nem sok, nem szólhatok. Hogy a filmforgatásról, és az ott történtekről, illetve el nem indult színészkarrierem csúfos derékba töréséről ne is beszéljek. Már most érzem, hogy ez egy egyszerű embernek még finoman tálalva is sok lenne. Így hát maradnak a cseles fedősztorik, ügyes tématerelések és váltások, illetve a merev hallgatagság.

Annyi azonban biztos, hogy megpróbálok a jelenre koncentrálni, és nem gondolni ama másik kontinensre, ahol szívem egy részét hagytam. Nehéz lesz, de megpróbálom most utoljára feltenni magamnak az alapvető kérdéseket. Vajon mi van az én angyalkámmal? Hol vagy, hogy vagy és mit csinálsz Caroline? Melyik dimenzióban élsz? Köztünk jársz testedben vagy csak lelkeddel simogatsz? Harry mellett állsz, és segítesz neki talpra állni vagy most is itt ülsz az ágyamon és nevetsz butuska bizonytalanságomon?

És megpróbálom elfelejteni a képet, amint Harry a hajába túr, vagy az érzést, mikor megcsókol. Tudom, vagy legalábbis remélem, hogy most boldog. Tudom, hogy most ismét arrogáns, és néha napján káromkodik. Azzal is tisztában vagyok, hogy megint nagy nőcsábász lett. Tudom, hogy még hallani fogok róla, ha kezembe akad egy pletykalap, vagy tv újság. De bármily csábító lesz, nem fogok bemenni a moziba, akkor sem, ha Amandáék hetekig rágják a fülemet. A fényképezőgépem memória kártyáját pedig ezennel halálra ítélem. Ő ismét eredeti, nekem pedig ismét adnom kell, hogy az vagyok, még ha sokat formálódott is személyem.

A másik biztos tényező az, hogy az én emlékeimet semmi és senki nem tudja törölni, de még módosítani sem, így muszáj szép emlékként elraktároznom, még akkor is, ha a fent említett módokon próbálom is a lehető legmélyebbre elásni.

Mert ha sötét az ég,

szürke lepel borítja,

lelkem a hiány tüzében ég,

s mindenem ezt zokogja.

Ki tudja, jön-e még tavaszra nyár,

mert emlékezetének ott a gát.