22. fejezet - Vonzalom

„ Az idő csak a költők eszköze. Igazából nincs semmiféle felejtésről, gyógyulásról vagy könnyebbségről szó, hisz ha valakit szeretsz, akkor azt örökre szeretni fogod. Az idő csak arra való, hogy kijöjjön a szótagszám, vagy legyen egy szép metafora, esetleg, hogy megnyugtassák az emberiséget, de semmiképpen sem arra, hogy elfelejts valakit, akit őszintén szeretsz. Igen, szeretsz. Jelen időben.”

Dominica

Visszautasítottam egy visszautasíthatatlan ajánlatot.

- Nem - vagy - normális! - magyarázott nekem Amanda.

- Köszönöm - bólintottam, elrejtve a szám sarkában egy bujkáló, sunyi kis mosolyt a helyzet komolyságára gondolva.

- Nem bóknak szántam - fintorgott.

- Tudom - közöltem nyugodtam.

- Nem értelek. És ez idegesít. Mindenki azt mondja, hogy jó emberismerő vagyok, de te - mutatott rám - megfejthetetlen vagy számomra! Nem látom át döntéseidnek okát vagy értelmét, és ez igen - igen bosszant - fejezte be, és fújt egyet, hogy arcába hullott vörös tincse odébb szálljon.

- Hidd el, sokszor még magamon sem tudok elmenni - vallottam be az igazat. - De most az egyszer higgy bennem, mert tudom, mit cselekszek! - bizonygattam, majd átkaroltam, melynek hatására megölelt.

- Ez rajtam nem segít...

- Nem is rajtad kellene - sóhajtottam, és kibontottam magamat karjai közül.

- Jogos. Figyi! Én megértem, hogy félsz az úttól, mert eszedbe jut, hogy a bátyád... Szóval, igen... De szerintem akkor sem kellett volna visszautasítanod ezt az ösztöndíjat.

- Nem csak a bátyám miatt nem akarok Amerikába menni... - hajtottam le a fejemet. - Nem tudsz mindent.

- Tessék? - kérdezett vissza meglepetten, és egy pillanatra el is hallgatott, de aztán folytatta. - Régóta vagyunk barátnők. Sosem voltunk azok, akik mindenkinek tudtára adták, hogy BFF-ek, vagy tököm tudja mik, de pont ezért mi vagyunk az egyetlenek, akik túlélték a hosszú évek viszontagságait, hisz sokan már az első szivárványtörő balhé után feladták, mert egyszerűen nem érezték a kapcsolatot annyira erősnek, hogy harcoljanak a másikért. Mi viszont mindig kibékültünk. És mi voltunk azok, akik bár sosem nyaggatták a másikat, mégis mindig, mindent elmondtak egymásnak...

- Szép, megható, és szokásodhoz híven hosszú szöveg, Amanda - szakítottam félbe. - De rosszul fogalmaztam: Nem tudhatsz mindent!

- Ezt nem értem - ráncolta íves szemöldökeit.

- Vannak az életben dolgok, amiről csak egy ember tudhat a világon, és akárhogy is meg akarja osztani azt barátaival, vagy egyáltalán bárkivel, mindig rájön, hogy nem teheti - feleltem rejtélyesen. Szavaimmal csak még nagyobb kíváncsiságot keltettem benne.

- Beszélj érthetően, mert így nem értem, mit szeretnél! - szólított fel.

- Megismertem embereket Amerikában, akiket igen gyorsan el is vesztettem, és az űr még mindig ott tátong bennem...

- Jaj, te romantikus lélek! - váltott stílust. Igen, az rávallott. Ha kellett, hosszú szövegeket nyomott le, amelyeket néhanapján még meg is könnyeztem, de legtöbbször, mikor érezte, hogyha belemegyünk egy-egy témába, talán belőle is előcsalhat egy-két érzelmi kinyilatkozást, akkor témát váltott. - Viszont szerintem pont ezért kellene elutaznod! Hogy ismét megismerj embereket, akik betölthetik az ürességet! - győzködött ismét.

- Itt is ismerkedhetek... Ha akarok... - mondtam.

- De nem akarsz! És ez a baj! Hátha ott kicsit kinyílnál! - mosolygott rám biztatóan. - Hallgass ide! Vége a gondtalan diákéveknek, nem jársz többé suliba, felnőtt és független nő vagy. Lassan elkezdesz dolgozni, ami egyenesen azzal jár, hogy belefáradsz majd a monoton hétköznapokba, belefásulsz az életbe, berozsdásodsz és megöregszel. És ha nem teszünk ellene gyorsan, akkor mindezt egyedül fogod megtenni. Hisz most még azt hiheted, ráérsz később is ismerkedni, de képzeld csak el: kinek kell majd egy nő, akinek fehér a haja, sosem mosolyog, mert kilátszana hiányos fogsora, és a mellei a térdéig lógnak? - tette fel a kérdést. Két másodperc néma csend következett, amíg farkasszemet néztünk egymással, majd egyszerre törtünk ki hangos nevetésben.

***

„ A hibák egymásra építkeznek. Ha nehéz is az élet, ha nem is bízhatsz meg igazán senkiben, hisz a kapcsolatok nagy része csak érdek, és nem lehetsz benne biztos, hogy ha bajba kerülsz lesz, aki segítő kezet nyújt, egy biztos: a hibák egymás között ezt megteszik. Megfogják egymást, és egyre magasabbra törnek. „

Harry

- Hát persze édesem! - bólintottam, majd nyomtam egy puszit fedetlen vállára. Már megint oroszlánszelídítéssel próbálkozott és nekem ez cseppet sem tetszett, de ettől függetlenül mégis behódoltam neki.

- Helyes! - kacsintott rám pajkosan, majd gyors mozdulatokkal már fel is ült mellettem.

- De ezért cserébe maradj! - húztam vissza óvatosan.

- Te is tudod, hogy nem lehet...

- Hát persze- engedtem el, ő pedig felkelt mellőlem.

Túl könnyen ment az elválás. Igen, mindenki jól hallotta. Életemben egyszer valami könnyen ment, és most ez a baj. Csak sajnos megvannak az élet bizonyos szabályai, amik előírják mindennek a menetét, s a reggeli búcsúzkodás nem a könnyű dolgok listájába sorolható.

A lánykérés óta van ez így. Az eljegyzés óta ébredek minden nap zihálva, és engedem el Elliet túl könnyen. Ez tehetett tönkre mindent? Nem értem magamat, hisz azelőtt minden oly tökéletesnek látszott. Mégis, amióta ujjára húztam azt a bizonyos karikát, azóta folyamatosan kattog az agyam. Ez volt a helyes döntés? De hisz már 25 éves vagyok, pont megfelelő korban a családalapításhoz, Ellie pedig gyönyörű, kedves, és odaadó. Mi lehet a baj?

Felkeltem, és a konyhába battyogtam, hogy lefőzzek magamnak egy jó erős kávét, mielőtt begubózok a stúdióba.

Fél óra múlva már egy hangszigetelt kis termecskében ültem fejhallgatóval a fülemen egy mikrofon társaságában az orrom előtt, arra várva, hogy elkezdhessük a munkát. Szívemből énekeltem, nem esett nehezemre, hisz oly érzelmek ültek a vállamon, melyeket csak itt pakolhattam le. Ez volt számomra a világon szinte az egyetlen hely, ahol szólásszabadságomat érvényesíthettem. Itt nem kellett attól tartanom, hogy akár jogosan, akár jogtalanul, akár a törvény emberei, akár a por nép, de megbüntet. Itt mindent kiadhattam magamból. Olyan volt számomra ez a hely, mint egy agymosó. Bejöttem nehéz gondolatokkal megtöltött kobakkal, és mintha csak éneklés közben valaki kiradírozta volna őket, boldogan és gondtalanul távoztam.

- Remek munka, Harold! - veregetett hátba a stúdió tulajdonosa a nehéz munkanap végén.

- Harry, ha szabad ilyet kérnem! - jegyeztem meg, mivel teljes nevem még mindig igencsak baljós érzelmeket keltett bennem.

- Persze, elnézést! - bólintott. Látszott rajta, hogy bár elraktározta az információt, a dicséretemet mégsem fogja teljesen megosztani velem, hisz most kicsit küzdenem kell, hogy kiengeszteljem. - Szeretném, ha ez mindig így maradna - jegyezte meg kissé csípősen, arcán mégis elégedettség tükröződött.

- Higgye el uram, én is - bólintottam komolyan.

- Ha ilyen tempóban készülnek el a remekebbnél remekebb dalok, a CD már ősszel megjelenhet- jelentette ki magabiztosan. - Aztán minden eldől... - Szemöldök ráncolva néztem rá. - Sokat kockáztatsz, de ez tetszik.

- Ezt nem értem, uram - hangnememmel próbáltam felszólítani, hogy bökje ki végre, mit akar.

- Sikeres és híres vagy, mégis belekezdtél egy új műfajba. Az, hogy jó színész vagy, nem adhat biztosítékot, hogy énekesnek is megfelelsz, az, hogy a játékod tetszik az embereknek, nem nyugtathat meg afelől, hogy a hangoddal is ez lesz a helyzet. Semmi, de semmi garancia nincs rá, hogy ez a CD sikert hoz számodra- felnevetett.

- Dehogynem. Hisz Ön azt mondta, tehetséget lát bennem. Mellesleg azt se feledjük el, hogy színész tapasztalataim mennyit segítenek az éneklésben. A beszéd és hanggyakorlatok, beszédtechnikák, érzelem kifejezések...

- Én nem vagyok garancia. Mindez egyáltalán nem garancia. Ez csak támogatás. Az, hogy én látok benned valamit, az az én ízlésem, és nem jelenti azt, hogy más is fog.

- Akkor ismét semmit sem értek.

- Láttunk már ígéretes alkotásokat a célban elbukni, és láttunk szürke kisegérnek hitt embereket a csúcsig törni. Persze ez nem azt jelenti, hogy egy ígéretes alkotás nem lehet áttörő siker.

- Kezd elbizonytalanítani, uram - köszörültem meg a torkomat.

- Épp ez volt a cél - nevetett fel.

- Nem értem a lényeget.

- Van esélyed a pályán. Neked sikerülhet hidat teremteni színészet és éneklés között. Csak ne bízd el magad, mert innen a legkönnyebb esni!- veregetett hátba. - Na, de hagyjuk is a kétséges jövőt. Mi a terved délutánra? - vett fel egy egészen új nemű mosolyt.

- Nem túl sok. Könnyed bevásárlás... - válaszoltam félvállról, mert gondolataim még mindig előző furcsa beszélgetésünk szavait visszhangozták.

- Nem túl férfias - jegyezte meg.

- A menyasszonyomnak szülinapja lesz. Vennem kell neki valami ajándékot - világosítottam fel.

- Így mindjárt más. Ötlet is van? - könnyed stílusban beszélt, mintha nem éppen két másodperce szegte volna kedvemet.

- Persze - jelentettem ki magabiztosan. Talán kicsit biztosabban is, mint amennyire igaz volt.

- Húsz - harminc év, és már nem lesz ekkora az öröm. Az ember minél több évet tölt el egy asszony mellett, az személyiségének annál mélyebb rétegeibe avatja be az embert, és a férfi egyszer csak azt veszi észre, lemaradt, és már nem tud eligazodni a nőn.

- Ez bölcs gondolat. Majd tesztelem- biccentettem. - De most ha nem haragszik, megyek is, hisz gyorsan elillant a nap, és az üzletek lassan zárnak.

Csodálkoztam visszafogott, kifinomult beszédstílusomon. Úgy látszik tudok én, ha akarok, csak a megfelelő emberek kellenek hozzá.

- Helyes. Aztán nyűgözze le a hölgyet! - intett utánam.

- Úgy lesz! - válaszoltam, majd kinyitottam az ajtót. - Legalábbis remélem... - tettem hozzá magamban.

***

„Mit érnek gyenge emberi szavak? A csábítás ereje úgyis nagyobb. Ha valami igazán fontos, akkor annak úgysem tudunk ellenállni. Ha megcsap egy ismerős érzés, ha retinádra ismerős dolog rajzol képet, képtelen leszel nemet mondani. Ez a szeretet törvénye.”

Dominica

Ismét itt voltam eme hatalmas földrészen. Igen, tudom, ellenkeztem. Ha az nem is volt elég, még vissza is utasítottam az ajánlatot. Majdnem összevesztem Amandával amiatt, hogy nem akarok jönni. Megnyugtattam a szüleimet, hogy nem bolondultam meg, hogy még egyszer ide utazzak. És tessék, most itt rángatom nehéz bőröndömet a köröttem csoportosuló volt osztálytársaim között. Hisz valahogy mégiscsak csábított ez az egész. Hogy ide jöjjek, hol ő él. Hogy megnézzem, hogy állnak most a dolgok. Valahol mégiscsak élnek bennem eltemetett vágyak, remények és álmok. Így beleegyeztem, hogy eljöjjek, sokkolva ezzel drága szüleimet, akik utazásom alatt jó pár ősz hajszállal fognak gazdagodni.

- Ez izgi lesz! - dörzsölte a tenyerét Max. Tízes csapatunk különlegessége abban rejlett, hogy csak két darab fiú volt köztünk. - Éjszakai vad bulik, meg minden... Hé, Domi! - észre sem vettem bökdösését. - Hol jársz? - kalimpált előttem.

- A reptéren - adtam meg a diplomatikus választ.

- Nem úgy értem - forgatta meg szemeit. - Lélekben.

Nem akartam kimondani. Nem akartam szóvá tenni, hogy épp csak sűrű hálát mormolok, hogy épségben leszálltam a repülőről. Hogy mérhetetlen büszkeség töltött el, amiért képes voltam legyőzni legnagyobb félelmemet, és itt vagyok, ráadásul azon légi útvonalon, mint ők. Hogy nem kapartam véresre térdeimet a szorongástól a gépen. Hogy remegnek a térdeim, és csak akkor fogok teljes levegőhöz jutni, ha kiérünk a reptérről.

Illetve nem akartam a bulikról sem beszélni. Nem akartam belegondolni, mi minden történt ebben a városban öt évvel ezelőtt. Nem akartam felidézni magamban a partit, amire Harryvel mentem, nem akartam látni sunyi mosolyát, vagy éppen megfeszülő izmait, esetleg boci szemeit, ahogy nézni tudott. Nem akartam fülemben hallani rekedtes hangját és érdekes történeteit. Nem akartam. Logikusan nem akartam. Az agyam nem akarta.

De mit mondott eközben a szívem? Kereste- kutatta, mindenkiben őt látta.

Fortyogott bennem a kettősség, amit sehogy sem tudtam leküzdeni. De nem adtam neki hangot. Nem akartam hisztisnek tűnni, vagy nyafogásommal elvenni a többiek kedvét. Nem akartam, hogy más is szenvedjen, azáltal, hogy én ezt teszem, vagy falba verje a fejét szerencsétlenkedésem miatt.

Így inkább csak megráztam a fejemet, és nem szóltam többé.

Bárhová mentem, emlékek öntöttek el. Tudtam fejből kedvenc helyeit, és hogy hol lehet fellelni. Kutattam minden arcot, hátha az övé is felbukkan. Nem tudtam, mire volt ez jó, hisz ha megjelent volna, úgysem ismert volna fel, ami nekem csak még több fájdalmat okozott volna. Ezért tisztáztam is magamban, hogy az lesz a legjobb, ha abban reménykedek, hogy ne találkozzak vele. Eme elhatározásomat egyedül a hivalkodó óriásplakátok nehezítették, melyek őt hirdették. Tudatosítanom kellett magamban a rangokat: ő sztár. Én senki vagyok.

- Egy óra múlva itt találkozunk - közölte az idegenvezető. Annyira el voltam foglalva mélyenszántó gondolataimmal, hogy igazából fel sem fogtam, mennyi helyet bejártunk néhány óra alatt. Most valami pláza féleségben kaptunk egy kis vásárlási időt.

- Te merre mész? - kérdezték tőlem egyszerre vagy öten. Megrántottam a vállamat.

- Na, ne csináld már, Domi! Meg sem szólaltál, mióta landoltunk. Gyere, nézzünk be pár butikba! - karolt belém Daniella.

- Köszönöm, kedves vagy, de azt hiszem, inkább a könyvesbolt felé veszem az irányt! - erőltettem mosolyt az arcomra. Éljen az antiszocialitás!

Igen, a könyvesbolt. Egy hely, ami csöndes, és megfelelő hely ahhoz, hogy egyszer és mindenkorra tisztázzam bugyuta agyammal a tényeket. Mindemellett egy hely, ahol talán minden problémám megoldódhat. Vagy mégsem?

Hisz nincs szabály. Az életet senki sem foglalta még könyvbe, bár sokan próbálták szavakba rejteni. De sajátosságai közé tartozik ama jelző is, hogy amint fogságba kerül, varázsereje elillan.

Mégis, ha eme reményt is eldobtam volna magamtól, akkor mi maradt volna?

***

„ A könyvek illata utánozhatatlan. Ez az egyetlen dolog, amely még illatával is bölcsességet és megértést képes sugározni. Mikor belépsz egy könyvesbolt ajtaján, figyeld meg, máris okosabbnak érzed magadat. Egyszerre érint meg a múlt szelleme, a mai nap élvezete és a jövő titka, mely lapokba zárva ott lapul. „

Harry

Jólesően felsóhajtottam, mikor a pláza ajtaja automatikusan megnyílt előttem, és lábaim még az utcán álltak, mikor már megcsapott az a kellemes hűvös levegő. Reflexszerűen töröltem meg a homlokomat, sűrű hajamra toltam napszemüvegemet és beléptem a hatalmas áruházba. Nem voltak sokan, ami számomra nagyon megnyugtató volt; reméltem, hogy különösebb feltűnés nélkül sikerül elvégeznem a dolgomat.

Körülnéztem a csillogó üzletek sokaságán, és hirtelen nem tudtam merre induljak. Ennyit a nagy ajándéktervemről. Végül a legegyszerűbb verzió mellett döntöttem: először irány az ékszerbolt, hisz a nőket azzal úgyis mindig le lehet venni a lábukról, aztán pedig a könyvesbolt.

A terv már első felénél kezdett megdőlni, és féltem, hogy a föld ott nyel el a tágas üzlet közepén, de végül sikerrel jártam. A gond ott kezdődött, hogy oké, hogy ékszer, de mégis mi? Merthogy hála a becses női nemnek, nincs olyan testrészük, melyre ne tudnának aranyat, ezüstöt vagy bizsut aggatni. Nyakláncok, karkötők, fülbevalók, gyűrűk, bokaláncok és hajbavalók vártak külön polcokra csoportosítva arra, hogy elnyerjék tetszésemet. Eddigi minden Ellie ízlésébe vetett hitem megdőlt, mikor rájöttem, hogy az nem is olyan egyszerű, mint amilyennek én azt hittem. Nemsokra mentem kedvenc színeivel és hasonló, az ékszerválasztásban nem nagy támaszt nyújtó információkkal, melyek agyamat terhelték.

Végül csak győzött egóm, és egy smaragdszínű medálra esett a választásom. Egyszerű szív alakot formázott, de férfi ítélőképességem alapján igencsak mutatós darab volt ez. Így legalább mindig tudni fogja, kitől kapta, hisz a szív közepén ékeskedő drágakő színe szemem színére hajazott.

Kifizettem, és most az egyszer hálát adtam az égnek, hogy olyan városba pottyantott le a gólya, ahol a világon legjobban megbecsülik fizetésügyileg a színészetet. (Nem, a dolog erkölcsi részére nem vagyok hajlandó gondolni.)

Mindezek után, mikor a verejtékkészletem kifogyóban volt, nekiindultam a könyvesbolt rejtelmeinek. Két emeletnyi tömény művelődés, ez volt az, ami engem nem igazán hozott lázba. Próbáltam felidézni, hol is bukhattam el a dolgot, és a végén arra a fájdalmas következtetésre kellett jutnom, hogy egyenes arányosság húzódik a színészetben való és az olvasással eltöltött időm között. Hisz amióta nem bújtam éjszakánként a forgatókönyveket- és ugyebár ez már jó ideje így van - azóta regényeket sem forgattam ujjaim között.

- Jó napot! Segíthetek valamiben? - hallottam a sablonmondatot egyszerre három felől. Ha az ember híres, sajnos bármily régóta is legyen a szakmában, nem tud kibújni az emberek túlzott segítőkészsége alól...ilyenkor. Persze, ha valami komoly dologban szorulnék segítségre, akkor mindenki szarna a fejemre.

- Nem, köszönöm, csak szét nézek - nyugtattam le a kedélyeket. Az eladólányok arcán csalódottság tükröződött, de azért mindenki visszavonult nem túl érdekfeszítő munkájába. Először is körbefordultam a tengelyem körül, hátha kapok egy kis ihletet, hogy merre induljak a kétemeletes könyvbolt hosszú soraiba.

Pont a bejárattal szembe érkeztem, amin egy lány lépett be. Pillantásunk mintha találkozni vélt volna, de olyan gyorsan elkapta tekintetét, és más irányba indult, hogy ezt nem tudtam biztonsággal megállapítani. Elindultam arra, amerre ő, úgyis nekem is megfelelt a menteirány, hisz a regények felé tartott. Egy sorral arrébb indultam keresni, hogy ne legyen olyan feltűnő az egész, de mikor odaértem, emlékeztetnem kellett magamat, hogy gyerekes amit művelek. Idegeneket követni? Röhögjek magamon? Inkább elkezdtem böngészni a címeket és egy-egy érdekesebbnek hangzót le is vettem, hogy elolvassam hátulját és megvitassam magamban a kérdést: komolyan érdekelheti ez Elliet? Végigértem egy soron, kötekedve, mert egyik könyv sem volt valami „hű, de nagy durranás”. Éppen fordultam ki, amikor a lánnyal találkoztam szembe. Róla el is sikerült feledkeznem pár perc alatt. Valami vaskos irományt tartott gyenge, feltűnően fehér kezei között. Időm sem volt felfogni, hogy mi történik, már meg is történt az, aminek a sors ritka rossz humora szerint történnie kellett: a lány annyira belemerült a könyvbe, hogy nem vett észre engem, aki nagy hévvel kanyarodott ki, és „bumm!”, már szegény a földön csücsült.

- Bocsánat! - szóltam meglepetten. Igen, a könyvesbolt nem az én helyem.

- Semmi baj - szólt halk, bársonyos hangon, és már tápászkodott is fel. Én csak bambám álltam néhány másodpercig, mire leesett, hogy mit is kellene most tennem.

- Hadd segítsek - hajoltam le elejtett könyvéért. Megnéztem a címét, ami furcsán ismerősnek hatott. Talán azon kevés könyv közé tartozott, melyet még én is szívesen elfogyasztottam anno. - Jó választás! - mosolyogva biccentettem.

- Köszönöm - viszonozta gesztusomat. Pillantásunk összetalálkozott, és a szürke szemek furcsa érzéseket keltettek bennem. Mi van ma? Minden ilyen furcsa és kifordult? Szívem erősebben kezdett verni, mintha csak ki akarna törni a helyéről, bizsergést táplált ereimbe, kavargó vért, mégis, agyam nem tudta, mi is történik. Ott állt előttem egy lány, akit életemben először láttam, mégis szívemben olyan érzések kaptak szárnyra, hogy már ismerem valahonnan.

Hasonlóan érezhette magát ő is, mert amúgy is fehér arca még sápadtabbá vált.

- Hölgyem, jól van? - kérdeztem meg, mert féltem, hogy ha még egy kicsit felvesz a fal színéből, elájul ott nekem.

- Persze! - vágta rá gondolkodás és valószínűleg igazságtartalom nélkül, majd kosarába ejtette a könyvet, és egy szó nélkül ott hagyott. Csak egyszer pillantott még hátra, de az minden elárult.

Agyamban egyetlen harsányan villogó, csupa nagybetűs kérdés futott át: Ki volt ez?